Unamuno, Miguel de: Kasztília (Castilla Magyar nyelven)

Tú me levantas, tierra de Castilla,
en la rugosa palma de tu mano,
al cielo que te enciende y te refresca,
al cielo, tu amo,
 
Tierra nervuda, enjuta, despejada,
madre de corazones y de brazos,
toma el presente en ti viejos colores
del noble antaño.
 
Con la pradera cóncava del cielo
lindan en torno tus desnudos campos,
tiene en ti cuna el sol y en ti sepulcro
y en ti santuario.
 
Es todo cima tu extensión redonda
y en ti me siento al cielo levantado,
aire de cumbre es el que se respira
aquí, en tus páramos.
 
¡Ara gigante, tierra castellana,
a ese tu aire soltaré mis cantos,
si te son dignos bajarán al mundo
desde lo alto!

Te emelsz engem, Kasztília földje,
magasra tart szikár tenyered kérge,
lángragyújtó és frissítő uradhoz
nyújtasz, az égre.
 
Messze húzódó, kietlen, erős föld,
édesanyja karoknak és sziveknek,
dicső múltad színei jelenedben
újra lebegnek.
 
Körül a homorú égi mezőség
határa vad, kopár tájadba dermed,
a Nap bölcsőjét, szentélyét és sírját
nézheti benned.
 
Amerre csak elnyúlsz, mindig orom vagy,
bérc, amely lelkem magához emelte;
a csúcs levegőjében él e fennsík,
s ezt leheled te.
 
Hatalmas oltár, Kasztília földje,
a te levegőd szít dalokra engem;
világgá szállnak, ha sikerül hozzád
felnövekednem.