Cano, José Luis: Egy halott ajakra (Sobre unos labio muertos Magyar nyelven)

Ciega, impasible muerte de tu boca.

Está callada, está rota y oscura

aquella su rosada arquitectura

fiel a mis labios cálidos de roca.

La gloria de tu aliento ya no evoca

calientes rosas de esta tierra dura,

sino la sombra y soledad futura

de tus labios de mar. ¡Oh sol, invoca

tu luz más viva, y quema entre esos dientes,

de nieve ya, su lengua, amarantina,

clavel de su garganta delicada!

¡Fulgura en su humedad, y en los ardientes

arenales, de tu onda sibilina

un último sabor a su granada!

A szád halott, semmiről nem tudó, vak.

Jaj, sötét lett és néma, szétesett e

rózsás építmény, mely híven követte

szirt-ajkaim, e tűztől csattanókat.

E dicső száj vágyón már sose sóhajt

meleg rózsákat zord, kopár kövekre;

csak árnyra, s jövő magányára lesve

terül szét, mint a tenger. Süss fel, ó, nap,

süss jobban, s hó foga közé simulván

nyelvének porló szekfűjét feléleszd,

virítson finom torka lágy virága!

Gyújts, mint a villám! S légy nagytitku hullám,

e szikkadt parton így csókolva még egy

utolsó ízt e gránátalma szájra.