Grünthal-Ridala, Villem: Éjszaka, tél közepén (Südatalve öö Magyar nyelven)

Hõbedalt särab kuu üleval, aeglaselt sõuavad pilved,
tasa huljutab tuul oksi nii kõledid puul.
Sügavas taevas põlevad arvuta leekivad tähed,
Kaugusest, siit ja säält, ei kõla ainustki häält.
Eemal, nii kaugel, kui ulatab silm, on sätendav lumi.
Hääbunud möllune voog, raugenud marude hoog.
Kalamees ammu on jätnud mudased võrkmajad maha,
harva ta piki jääd unnale minevat näed.
Heledalt vilguvad kaugete külade hilised tuled,
põigiti unelevat, lumist ja kiirgavat maad.
Kaugusest kostavad kajavas õhus koerade hauked.
Väsinud tumedalt teel heliseb kelluke reel.
Tardunud südaöö vaikuses aegade kaduvust kõlab
tornist löökidel, kumedel, vaskine kell.

Holdvilág ezüst habjain lassan evez a vitorlás felleg,
lent a levéltelen ág szélben ringatja magát.
A fönti mélyben csillagok számtalan lángjai lengnek,
a távol csupa csönd, egyetlen hang se lent se fönt.
Idáig ér a hó csillogása a láthatáron túlról.
Megnyugodott a határ, vihar vad árja messze már.
Iszapos kunyhóját a halász nem látogatja régen,
csak néha jár ki, s a jeges parton csukára les.
Élesen vibrál a távoli falucskák virrasztó fénye
a havas, zúzmarás szendergő világon át.
Valaholi kutyák ugatnak bele a visszhangos égbe,
oly tompán szól a szánnak csengője, mint a bánat.
A torony rézórája későéjjeli némaságban
bongó ütéseivel elmúlásnak felel.