Kailas, Uuno: Lélek (Sielu Magyar nyelven)

Minä kuoleman mereen hukuin.

Minä vaivuin syvyyteen

udun himmeän kaltaiseen

ja sen pohjalla sidottuna nukuin.

Niin tuli eräs vaeltava veli,

se sielu, jonka Jumalalta sain,

joka riippui ristillä ruumiissain,

kun vielä se elämässä eli.

Oli surullisin surullisista.

Tuli tummissa verhoissaan.

Mikä kauneus katsoikaan

mua silmistä pohjattomista.

Hän lausui: Viholliseni,

miten sinua rakastan.

Sinä vihastutit Jumalan.

Tulin taas. Tulen ristilleni.

Beléfúltam, elnyelt a tenger.

Mélyére lemerültem,

sárga ködökbe dűltem,

fenekén fekszem megkötött kezekkel.

Vándorló testvérként imígy bolyongott

a lélek, melyhez Istentől jutottam,

s amely a test-keresztre aggatottan

függött, amíg a földi léte tartott.

Bánatossá tette a sanda bánat.

Sötét leplekben jött felém;

mi volt a szép, mi csak enyém,

mit feneketlen szeme láthat?

Megszólított: élsz ellenemre,

bár vártalak szeretve téged.

S te kihívtad az istenséget.

Jöttem. Én kész vagyok keresztre.