Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Cendrars, Blaise: A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája (Prose du Transsibérien et de la petite Jehanne de France Magyar nyelven)

Cendrars, Blaise portréja

Prose du Transsibérien et de la petite Jehanne de France (Francia)

Dedicated to the musicians

 

En ce temps-là j’étais en mon adolescence

J’avais à peine seize ans et je ne me souvenais déjà plus de mon enfance

J’étais à 16.000 lieues du lieu de ma naissance

J’étais à Moscou, dans la ville des mille et trois clochers et des sept gares

Et je n’avais pas assez des sept gares et des mille et trois tours

Car mon adolescence était si ardente et si folle

Que mon cœur, tour à tour, brûlait comme le temple

d’Éphèse ou comme la Place Rouge de Moscou

Quand le soleil se couche.

Et mes yeux éclairaient des voies anciennes.

Et j’étais déjà si mauvais poète

Que je ne savais pas aller jusqu’au bout.

 

Le Kremlin était comme un immense gâteau tartare

Croustillé d’or,

Avec les grandes amandes des cathédrales toutes blanches

Et l’or mielleux des cloches…

Un vieux moine me lisait la légende de Novgorode

J’avais soif

Et je déchiffrais des caractères cunéiformes

Puis, tout à coup, les pigeons du Saint-Esprit s’envolaient sur la place

Et mes mains s’envolaient aussi, avec des bruissements d’albatros

Et ceci, c’était les dernières réminiscences du dernier jour

Du tout dernier voyage

Et de la mer.

 

Pourtant, j’étais fort mauvais poète.

Je ne savais pas aller jusqu’au bout.

J’avais faim

Et tous les jours et toutes les femmes dans les cafés et tous les verres

J’aurais voulu les boire et les casser

Et toutes les vitrines et toutes les rues

Et toutes les maisons et toutes les vies

Et toutes les roues des fiacres qui tournaient en tourbillon sur les mauvais pavés

J’aurais voulu les plonger dans une fournaise de glaives

Et j’aurais voulu broyer tous les os

Et arracher toutes les langues

Et liquéfier tous ces grands corps étranges et nus sous les vêtements qui m’affolent…

Je pressentais la venue du grand Christ rouge de la révolution russe…

Et le soleil était une mauvaise plaie

Qui s’ouvrait comme un brasier.

 

En ce temps-là j’étais en mon adolescence

J’avais à peine seize ans et je ne me souvenais déjà plus de ma naissance

J’étais à Moscou, où je voulais me nourrir de flammes

Et je n’avais pas assez des tours et des gares que constellaient mes yeux

 

En Sibérie tonnait le canon, c’était la guerre

La faim le froid la peste le choléra

Et les eaux limoneuses de l’Amour charriaient des millions de charognes.

Dans toutes les gares je voyais partir tous les derniers trains

Personne ne pouvait plus partir car on ne délivrait plus de billets

Et les soldats qui s’en allaient auraient bien voulu rester…

Un vieux moine me chantait la légende de Novgorode.

 

Moi, le mauvais poète qui ne voulais aller nulle part, je pouvais aller partout

Et aussi les marchands avaient encore assez d’argent

Pour aller tenter faire fortune.

Leur train partait tous les vendredis matin.

On disait qu’il y avait beaucoup de morts.

L’un emportait cent caisses de réveils et de coucous de la Forêt-Noire

Un autre, des boîtes à chapeaux, des cylindres et un assortiment de tire-bouchons de Sheffield

Un autre, des cercueils de Malmoë remplis de boîtes de conserve et de sardines à l’huile

Puis il y avait beaucoup de femmes

Des femmes, des entre-jambes à louer qui pouvaient aussi servir

De cercueils

Elles étaient toutes patentées

On disait qu’il y avait beaucoup de morts là-bas

Elles voyageaient à prix réduits

Et avaient toutes un compte-courant à la banque.

 

 

Or, un vendredi matin, ce fut enfin mon tour

On était en décembre

Et je partis moi aussi pour accompagner le voyageur en bijouterie qui se rendait à Kharbine

Nous avions deux coupés dans l’express et 34 coffres de joaillerie de Pforzheim

De la camelote allemande “Made in Germany”

Il m’avait habillé de neuf, et en montant dans le train j’avais perdu un bouton

- Je m’en souviens, je m’en souviens, j’y ai souvent pensé depuis -

Je couchais sur les coffres et j’étais tout heureux de pouvoir jouer avec le browning nickelé qu’il m’avait aussi donné

 

 

J’étais très heureux insouciant

Je croyais jouer aux brigands

Nous avions volé le trésor de Golconde

Et nous allions, grâce au transsibérien, le cacher de l’autre côté du monde

Je devais le défendre contre les voleurs de l’Oural qui avaient attaqué les saltimbanques de Jules Verne

Contre les khoungouzes, les boxers de la Chine

Et les enragés petits mongols du Grand-Lama

Alibaba et les quarante voleurs

Et les fidèles du terrible Vieux de la montagne

Et surtout, contre les plus modernes

Les rats d’hôtel

Et les spécialistes des express internationaux.

 

 

Et pourtant, et pourtant

J’étais triste comme un enfant.

Les rythmes du train

La “moëlle chemin-de-fer” des psychiatres américains

Le bruit des portes des voix des essieux grinçant sur les rails congelés

Le ferlin d’or de mon avenir

Mon browning le piano et les jurons des joueurs de cartes dans le compartiment d’à côté

L’épatante présence de Jeanne

L’homme aux lunettes bleues qui se promenait nerveusement dans le couloir et qui me regardait en passant

Froissis de femmes

Et le sifflement de la vapeur

Et le bruit éternel des roues en folie dans les ornières du ciel

Les vitres sont givrées

Pas de nature!

Et derrière les plaines sibériennes, le ciel bas et les grandes ombres des Taciturnes qui montent et qui descendent

 

 

Je suis couché dans un plaid

Bariolé

Comme ma vie

Et ma vie ne me tient pas plus chaud que ce châle Écossais

Et l’Europe tout entière aperçue au coupe-vent d’un express à toute vapeur

N’est pas plus riche que ma vie

Ma pauvre vie

Ce châle

Effiloché sur des coffres remplis d’or

Avec lesquels je roule

Que je rêve

Que je fume

Et la seule flamme de l’univers

Est une pauvre pensée…

 

 

Du fond de mon cœur des larmes me viennent

Si je pense, Amour, à ma maîtresse;

Elle n’est qu’une enfant, que je trouvai ainsi

Pâle, immaculée, au fond d’un bordel.

 

 

Ce n’est qu’une enfant, blonde, rieuse et triste,

Elle ne sourit pas et ne pleure jamais;

Mais au fond de ses yeux, quand elle vous y laisse boire,

Tremble un doux lys d’argent, la fleur du poète.

 

 

Elle est douce et muette, sans aucun reproche,

Avec un long tressaillement à votre approche;

Mais quand moi je lui viens, de-ci, de-là, de fête,

Elle fait un pas, puis ferme les yeux – et fait un pas.

Car elle est mon amour, et les autres femmes

N’ont que des robes d’or sur de grands corps de flammes,

Ma pauvre amie est si esseulée,

Elle est toute nue, n’a pas de corps – elle est trop pauvre.

 

 

Elle n’est qu’une fleur candide, fluette,

La fleur du poète, un pauvre lys d’argent,

Tout froid, tout seul, et déjà si fané

Que les larmes me viennent si je pense à son cœur.

 

 

Et cette nuit est pareille à cent mille autres quand un train file dans la nuit

- Les comètes tombent -

Et que l’homme et la femme, même jeunes, s’amusent à faire l’amour.

 

 

Le ciel est comme la tente déchirée d’un cirque pauvre dans un petit village de pêcheurs

En Flandres

Le soleil est un fumeux quinquet

Et tout au haut d’un trapèze une femme fait la lune.

La clarinette le piston une flûte aigre et un mauvais tambour

Et voici mon berceau

Mon berceau

Il était toujours près du piano quand ma mère comme Madame Bovary jouait les sonates de Beethoven

J’ai passé mon enfance dans les jardins suspendus de Babylone

Et l’école buissonnière, dans les gares devant les trains en partance

Maintenant, j’ai fait courir tous les trains derrière moi

Bâle-Tombouctou

J’ai aussi joué aux courses à Auteuil et à Longchamp

Paris-New York

Maintenant, j’ai fait courir tous les trains tout le long de ma vie

Madrid-Stockholm

Et j’ai perdu tous mes paris

Il n’y a plus que la Patagonie, la Patagonie, qui convienne à mon immense tristesse, la Patagonie, et un voyage dans les mers du Sud

Je suis en route

J’ai toujours été en route

Je suis en route avec la petite Jehanne de France.

 

 

Le train fait un saut périlleux et retombe sur toutes ses roues

Le train retombe sur ses roues

Le train retombe toujours sur toutes ses roues.

 

 

“Blaise, dis, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

 

 

Nous sommes loin, Jeanne, tu roules depuis sept jours

Tu es loin de Montmartre, de la Butte qui t’a nourrie, du Sacré-Cœur contre lequel tu t’es blottie

Paris a disparu et son énorme flambée

Il n’y a plus que les cendres continues

La pluie qui tombe

La tourbe qui se gonfle

La Sibérie qui tourne

Les lourdes nappes de neige qui remontent

Et le grelot de la folie qui grelotte comme un dernier désir dans l’air bleui

Le train palpite au cœur des horizons plombés

Et ton chagrin ricane…

 

 

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

 

 

Les inquiétudes

Oublie les inquiétudes

Toutes les gares lézardées obliques sur la route

Les fils télégraphiques auxquels elles pendent

Les poteaux grimaçants qui gesticulent et les étranglent

Le monde s’étire s’allonge et se retire comme un accordéon qu’une main sadique tourmente

Dans les déchirures du ciel, les locomotives en furie

S’enfuient

Et dans les trous,

Les roues vertigineuses les bouches les voix

Et les chiens du malheur qui aboient à nos trousses

Les démons sont déchaînés

Ferrailles

Tout est un faux accord

Le broun-roun-roun des roues

Chocs

Rebondissements

Nous sommes un orage sous le crâne d’un sourd…

 

 

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

 

 

Mais oui, tu m’énerves, tu le sais bien, nous sommes bien loin

La folie surchauffée beugle dans la locomotive

La peste le choléra se lèvent comme des braises ardentes sur notre route

Nous disparaissons dans la guerre en plein dans un tunnel

La faim, la putain, se cramponne aux nuages en débandade

Et fiente des batailles en tas puants de morts

Fais comme elle, fais ton métier…

 

 

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

 

Oui, nous le sommes, nous le sommes

Tous les boucs émissaires ont crevé dans ce désert

Entends les sonnailles de ce troupeau galeux

Tomsk Tchéliabinsk Kainsk Obi Taïchet Verkné Oudinsk Kourgane Samara Pensa-Touloune

La mort en Mandchourie

Est notre débarcadère est notre dernier repaire

Ce voyage est terrible

Hier matin

Ivan Oulitch avait les cheveux blancs

Et Kolia Nicolaï Ivanovitch se ronge les doigts depuis quinze jours…

Fais comme elles la Mort la Famine fais ton métier

Ça coûte cent sous, en transsibérien, ça coûte cent roubles

Enfièvre les banquettes et rougeoie sous la table

Le diable est au piano

Ses doigts noueux excitent toutes les femmes

La Nature

Les Gouges

Fais ton métier

Jusqu’à Kharbine…

 

 

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

 

 

Non mais… fiche-moi la paix… laisse-moi tranquille

Tu as les hanches angulaires

Ton ventre est aigre et tu as la chaude-pisse

C’est tout ce que Paris a mis dans ton giron

C’est aussi un peu d’âme… car tu es malheureuse

J’ai pitié j’ai pitié viens vers moi sur mon cœur

Les roues sont les moulins à vent du pays de Cocagne

Et les moulins à vent sont les béquilles qu’un mendiant fait tournoyer

Nous sommes les culs-de-jatte de l’espace

Nous roulons sur nos quatre plaies

On nous a rogné les ailes

Les ailes de nos sept péchés

Et tous les trains sont les bilboquets du diable

Basse-cour

Le monde moderne

La vitesse n’y peut mais

Le monde moderne

Les lointains sont par trop loin

Et au bout du voyage c’est terrible d’être un homme avec une femme…

 

 

“Blaise, dis, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

 

J’ai pitié j’ai pitié viens vers moi je vais te conter une histoire

Viens dans mon lit

Viens sur mon cœur

Je vais te conter une histoire…

Oh viens! viens!

 

Aux Fidji règne l’éternel printemps

La paresse

L’amour pâme les couples dans l’herbe haute et la chaude syphilis rôde sous les bananiers

Viens dans les îles perdues du Pacifique!

Elles ont nom du Phénix, des Marquises

Bornéo et Java

Et Célèbes a la forme d’un chat.

 

Nous ne pouvons pas aller au Japon

Viens au Mexique!

Sur ses hauts plateaux les tulipiers fleurissent

Les lianes tentaculaires sont la chevelure du soleil

On dirait la palette et les pinceaux d’un peintre

Des couleurs étourdissantes comme des gongs,

Rousseau y a été

Il y a ébloui sa vie

C’est le pays des oiseaux

L’oiseau du paradis, l’oiseau-lyre

Le toucan, l’oiseau moqueur

Et le colibri niche au cœur des lys noirs

Viens!

Nous nous aimerons dans les ruines majestueuses d’un temple aztèque

Tu seras mon idole

Une idole bariolée enfantine un peu laide et bizarrement étrange

Oh viens!

 

Si tu veux nous irons en aéroplane et nous survolerons le pays des mille lacs,

Les nuits y sont démesurément longues

L’ancêtre préhistorique aura peur de mon moteur

J’atterrirai

Et je construirai un hangar pour mon avion avec les os fossiles de mammouth

Le feu primitif réchauffera notre pauvre amour

Samowar

Et nous nous aimerons bien bourgeoisement près du pôle

Oh viens!

 

Jeanne Jeannette Ninette nini ninon nichon

Mimi mamour ma poupoule mon Pérou

Dodo dondon

Carotte ma crotte

Chouchou p’tit-cœur

Cocotte

Chérie p’tite chèvre

Mon p’tit-péché mignon

Concon

Coucou

Elle dort.

 

Elle dort

Et de toutes les heures du monde elle n’en a pas gobé une seule

Tous les visages entrevus dans les gares

Toutes les horloges

L’heure de Paris l’heure de Berlin l’heure de Saint-Pétersbourg et l’heure de toutes les gares

Et à Oufa, le visage ensanglanté du canonnier

Et le cadran bêtement lumineux de Grodno

Et l’avance perpétuelle du train

Tous les matins on met les montres à l’heure

Le train avance et le soleil retarde

Rien n’y fait, j’entends les cloches sonores

Le gros bourdon de Notre-Dame

La cloche aigrelette du Louvre qui sonna la Barthélemy

Les carillons rouillés de Bruges-la-Morte

Les sonneries électriques de la bibliothèque de New-York

Les campanes de Venise

Et les cloches de Moscou, l’horloge de la Porte-Rouge qui me comptait les heures quand j’étais dans un bureau

Et mes souvenirs

Le train tonne sur les plaques tournantes

Le train roule

Un gramophone grasseye une marche tzigane

Et le monde, comme l’horloge du quartier juif de Prague, tourne éperdument à rebours.

 

Effeuille la rose des vents

Voici que bruissent les orages déchaînés

Les trains roulent en tourbillon sur les réseaux enchevêtrés

Bilboquets diaboliques

Il y a des trains qui ne se rencontrent jamais

D’autres se perdent en route

Les chefs de gare jouent aux échecs

Tric-trac

Billard

Caramboles

Paraboles

La voie ferrée est une nouvelle géométrie

Syracuse

Archimède

Et les soldats qui l’égorgèrent

Et les galères

Et les vaisseaux

Et les engins prodigieux qu’il inventa

Et toutes les tueries

L’histoire antique

L’histoire moderne

Les tourbillons

Les naufrages

Même celui du Titanic que j’ai lu dans le journal

Autant d’images-associations que je ne peux pas développer dans mes vers

Car je suis encore fort mauvais poète

Car l’univers me déborde

Car j’ai négligé de m’assurer contre les accidents de chemin de fer

Car je ne sais pas aller jusqu’au bout

Et j’ai peur.

 

J’ai peur

Je ne sais pas aller jusqu’au bout

Comme mon ami Chagall je pourrais faire une série de tableaux déments

Mais je n’ai pas pris de notes en voyage

“Pardonnez-moi mon ignorance

“Pardonnez-moi de ne plus connaître l’ancien jeu des vers”

Comme dit Guillaume Apollinaire

Tout ce qui concerne la guerre on peut le lire dans les Mémoires de Kouropatkine

Ou dans les journaux japonais qui sont aussi cruellement illustrés

À quoi bon me documenter

Je m’abandonne

Aux sursauts de ma mémoire…

 

À partir d’Irkoutsk le voyage devint beaucoup trop lent

Beaucoup trop long

Nous étions dans le premier train qui contournait le lac Baïkal

On avait orné la locomotive de drapeaux et de lampions

Et nous avions quitté la gare aux accents tristes de l’hymne au Tzar.

Si j’étais peintre je déverserais beaucoup de rouge, beaucoup de jaune sur la fin de ce voyage

Car je crois bien que nous étions tous un peu fous

Et qu’un délire immense ensanglantait les faces énervées de mes compagnons de voyage.

Comme nous approchions de la Mongolie

Qui ronflait comme un incendie

Le train avait ralenti son allure

Et je percevais dans le grincement perpétuel des roues

Les accents fous et les sanglots

D’une éternelle liturgie

 

J’ai vu

J’ai vu les trains silencieux les trains noirs qui revenaient de l’Extrême-Orient et qui passaient en fantômes

Et mon œil, comme le fanal d’arrière, court encore derrière ces trains

A Talga 100.000 blessés agonisaient faute de soins

J’ai visité les hôpitaux de Krasnoïarsk

Et à Khilok nous avons croisé un long convoi de soldats fous

J’ai vu, dans les lazarets, des plaies béantes, des blessures qui saignaient à pleines orgues

Et les membres amputés dansaient autour ou s’envolaient dans l’air rauque

L’incendie était sur toutes les faces, dans tous les cœurs

Des doigts idiots tambourinaient sur toutes les vitres

Et sous la pression de la peur, les regards crevaient comme des abcès

 

Dans toutes les gares on brûlait tous les wagons

Et j’ai vu

J’ai vu des trains de 60 locomotives qui s’enfuyaient à toute vapeur pourchassées par les horizons en rut et des bandes de corbeaux qui s’envolaient désespérément après

Disparaître

Dans la direction de Port-Arthur.

 

À Tchita nous eûmes quelques jours de répit

Arrêt de cinq jours vu l’encombrement de la voie

Nous le passâmes chez Monsieur Iankéléwitch qui voulait me donner sa fille unique en mariage

Puis le train repartit.

Maintenant c’était moi qui avais pris place au piano et j’avais mal aux dents

Je revois quand je veux cet intérieur si calme, le magasin du père et les yeux de la fille qui venait le soir dans mon lit

Moussorgsky

Et les lieder de Hugo Wolf

Et les sables du Gobi

Et à Khaïlar une caravane de chameaux blancs

Je crois bien que j’étais ivre durant plus de 500 kilomètres

Mais j’étais au piano et c’est tout ce que je vis

Quand on voyage on devrait fermer les yeux

Dormir

J’aurais tant voulu dormir

Je reconnais tous les pays les yeux fermés à leur odeur

Et je reconnais tous les trains au bruit qu’ils font

Les trains d’Europe sont à quatre temps tandis que ceux d’Asie sont à cinq ou sept temps

D’autres vont en sourdine, sont des berceuses

Et il y en a qui dans le bruit monotone des roues me rappellent la prose lourde de Maeterlinck

J’ai déchiffré tous les textes confus des roues et j’ai rassemblé les éléments épars d’une violente beauté

Que je possède

Et qui me force.

 

Tsitsika et Kharbine

Je ne vais pas plus loin

C’est la dernière station

Je débarquai à Kharbine comme on venait de mettre le feu aux bureaux de la Croix-Rouge.

 

Ô Paris

Grand foyer chaleureux avec les tisons entrecroisés de tes rues

et tes vieilles maisons qui se penchent au-dessus et se réchauffent

Comme des aïeules

Et voici des affiches, du rouge du vert multicolores comme mon passé bref du jaune

Jaune la fière couleur des romans de la France à l’étranger.

 

J’aime me frotter dans les grandes villes aux autobus en marche

Ceux de la ligne Saint-Germain-Montmartre m’emportent à l’assaut de la Butte

Les moteurs beuglent comme les taureaux d’or

Les vaches du crépuscule broutent le Sacré-Cœur

Ô Paris

Gare centrale débarcadère des volontés carrefour des inquiétudes

Seuls les marchands de couleur ont encore un peu de lumière sur leur porte

La Compagnie Internationale des Wagons-Lits et des Grands Express Européens m’a envoyé son prospectus

C’est la plus belle église du monde

J’ai des amis qui m’entourent comme des garde-fous

Ils ont peur quand je pars que je ne revienne plus

Toutes les femmes que j’ai rencontrées se dressent aux horizons

Avec les gestes piteux et les regards tristes des sémaphores sous la pluie

Bella, Agnès, Catherine et la mère de mon fils en Italie

Et celle, la mère de mon amour en Amérique

Il y a des cris de sirène qui me déchirent l’âme

Là-bas en Mandchourie un ventre tressaille encore comme dans un accouchement

Je voudrais

Je voudrais n’avoir jamais fait mes voyages

Ce soir un grand amour me tourmente

Et malgré moi je pense à la petite Jehanne de France.

C’est par un soir de tristesse que j’ai écrit ce poème en son honneur

 

Jeanne

 

La petite prostituée

Je suis triste je suis triste

J’irai au Lapin Agile me ressouvenir de ma jeunesse perdue

Et boire des petits verres

Puis je rentrerai seul

 

Paris

 

Ville de la Tour unique du grand Gibet et de la Roue.

 

 

Paris, 1913



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://electrodes.wordpress.com/poesie-poetry/blaise-cendrars/prose-du-transsiberien/

A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája (Magyar)

A zenészeknek ajánlom

 

Akkor még kamasz voltam

Alig tizenhat éves és többé már nem emlékeztem gyermekkoromra

Tizenhatezer mérföldnyire jártam születésem helyétől

Moszkvában voltam az ezerhárom harang és a hét pályaudvar

városában

És nem elégített ki a hét pályaudvar és az ezerhárom torony

Mert ifjúságom akkor oly heves és oly őrült volt

Szívem úgy égett mint az ephesosi templom vagy úgy mint

a moszkvai Vörös Tér

Napnyugtával

És a szemeim régi utakat világítottak meg

És én már olyan rossz költő voltam

Hogy nem tudtam semminek a végére járni.

 

A Kreml olyan volt mint egy hatalmas tatár torta

Aranymázzal bevonva,

A hófehér katedrálisok nagy manduláival

És a harangok mézédes aranyával...

Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel

Szomjas voltam

És az ékírást betűzgettem

Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren

És az én kezeim is felrepültek albatroszi suhogással

És az utolsó

Tengeri utazás

Utolsó napjának utolsó emlékei voltak ezek.

 

Pedig hát nagyon rossz költő voltam.

Nem tudtam a végére járni semminek.

Éhes voltam

És minden napot és a kávéházban minden nőt és minden poharat

Föl akartam habzsolni és össze akartam törni

És minden kirakatot és minden utcát

És minden házat és minden életet

És minden fiákerkereket amelyek örvénylőn forogtak a rossz

kövezeten

Kardokat is megolvasztó kohóba akartam hajigálni

És össze akartam törni mindenki csontját

És ki akartam tépni minden nyelvet

És cseppfolyósítani akartam minden nagy különös és a ruhák alatt

meztelen testet amelyek megőrjítenek...

És előre éreztem az orosz forradalom nagy vörös Krisztusának

jövetelét

És a nap rosszindulatú seb volt

Amely kinyílt mint izzó parázs

 

Akkor még kamasz voltam

Alig tizenhat éves és többé már nem emlékeztem születésemre

Moszkvában voltam, ahol tűzzel akartam táplálkozni

És nem elégítettek ki a tornyok és pályaudvarok melyektől

a szemeim ragyogtak

Szibériában ágyú dörgött ez volta háború

Az éhség a hideg a pestis a kolera

És az Amur iszapos vize ezernyi hullát görgetett

A pályaudvarokon láttam az indulásra kész vonatokat

Már senki sem utazhatott el mert nem adtak ki több jegyet

És a katonák akiknek indulni kellett szívesebben maradtak volna ...

Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát énekelte.

 

Én, a rossz költő aki sehova sem akartam menni, mehettem

mindenhová

És a kereskedőknek is volt még elég pénzük

Hogy elinduljanak szerencsét próbálni.

Az ő vonatuk minden pénteken reggel indult.

Úgy mondták sokan meghaltak.

Az egyik száz láda ébresztőórát és Fekete-erdei kakukkórát vitt

Egy másik cilindereket kalapdobozokban és egy csomó

sheffieldi dugóhúzót

Megint mások, malmői koporsókat konzervdobozokkal és olajos

szardíniákkal megtömve

Sok nő is volt itt

Kiknek a combja-közét ki lehetett bérelni és akik maguk is

Koporsók lehettek volna

Mind bárcások

Azt mondják sokan meghaltak ott

Kedvezményes áron utaztak

És mindnek folyószámlája volta bankban.

 

Aztán, egy péntek reggel, az én utazásom ideje is elérkezett

December volt

Azért keltem útra hogy az ékszerkereskedőt elkísérjem aki

Karbinba indult

Két fülkénk volt az expresszen és harmincnégy kofferunk

pforzheimi ékszerekkel

Német bazáráru „Made in Germany"

Ő új ruhába öltöztetett s miközben a vonatra szálltam leszakadt

egy gombom

— Emlékszem, emlékszem, azóta is gyakran gondoltam rá

A kofferokon aludtam és nagyon boldog voltam hogy játszhattam

a nikkelezett browninggal amit szintén tőle kaptam

Nagyon boldog voltam gondtalan

Azt hittem játszhatom a brigantit

Golconda kincsét raboltuk el

És hála a transzszibériainak, a világ másik végébe rohantunk hogy

elrejtsük

Nekem kellett megvédenem az urali tolvajoktól akik megtámadták

Jules Verne papírfiguráit

A kunguzoktól és a kínai boxerektől

És a Nagy Láma dühöngő kis mongolaitól

Ali babától és a negyven rablótól

És a hegység rettenetes Öregének híveitől

És főképpen a legmodernebbektől

A szállodai tolvajoktól

És a nemzetközi expressz specialistáitól.

 

És mégis mégis

Szomorú voltam akár egy gyermek

A vonat ritmusai

Az a vasúti betegség amiről az amerikai lélekbúvárok szólnak

Az ajtók a hangok a fagyott síneken csikorgó tengelyek zaja

Jövőm aranytallérja

A pisztolyom a zongora a kártyajátékosok szitkozódásai a

szomszéd fülkében

Johanna meglepő jelenléte

A kék szemüveges férfi aki idegesen sétált a folyosón és

menet-közben rámnézett

Nők surlódtak hozzám

És a gőz sípolása

Az őrjöngő kerekek örök zaja az ég országútján

Az ablakok zuzmarásak

Semmi természet!

És mögöttünk a szibériai síkságok az alacsony ég és a néma

keselyűk nagy árnyékai amint emelkednek és leszállnak

Egy plédben fekszem

Mely tarka

Mint az életem

És az életem se ad több meleget mint ez a

Kockás kendő

És egész Európa amint hirtelen észrevettem a teljes gőzzel

rohanó expresszből

Nem gazdagabb mint az életem

Szegény életem

Ez a rongyos kendő

Az arannyal tele kofferokon

Amelyekkel gurulok

Amint álmodok

Füstölök

És a világegyetem egyetlen lángja

Egy szegény gondolat...

 

Szívem mélyéből könnyek törnek elő

Ha a szeretőmre gondolok, óh Szerelem;

Gyermek ő még akit úgy találtam

Sápadtan, szeplőtlenül egy bordély mélyén

Gyermek ő még szőke nevetős és szomorú

Nem mosolyog és nem sír soha

De szemei mélyén ha ihatok belőlük

Édes- ezüstliliom remeg a költő virága

 

Édes és néma, nem hánytorgat fel semmit,

Sokáig reszket ha közelednek hozzá;

De ha én jövök, innen-onnan, mulatozásból,

Lép egyet, behúnyja a szemét – és megint lép egyet:

 

Mert ő az én szerelmem és a többi asszonyoknak

Nincs egyebük, csak nagy égő testükön arany ruhájuk,

Az én szegény kedvesem olyan magányos,

Egészen meztelen, teste sincs – annyira szegény.

 

Ő csak egy jámbor virág, vézna,

A költő virága, egy szegény ezüst liliom,

Egészen hideg, egészen magányos, és már olyan hervadt,

Hogy kicsordul a könnyem ha a szívére gondolok.

 

És a mai éjszaka más százezerhez hasonló mikor egy vonat fut

a sötétben

- Üstökösök hullnak -

Férfi és nő, egyformán fiatalok, szerelmeskedéssel szórakoznak.

 

Az ég mint egy kis halászfalu szegény cirkuszának repedezett

sátra

Flandriában

A nap füstös kézilámpa

És fent a trapézen egy nő holdsarlóba hajlik.

A klarinét a piszton az éleshangú fuvola és egy rossz dob

És íme az én bölcsőm

A bölcsőm

Mely mindig ott állta zongora mellett mikor anyám mint Madame

Bovary Beethoven-szonátákat játszott

Gyermekkoromat Babilon függőkertjeiben éltem át

Mint iskolakerülő, a pályaudvarokon az induló vonatok előtt

Most pedig elszalasztok minden vonatot

Basel - Timbuktu

Én is lóversenyeztem Auteuilben és Longchamp-ban

Párizs - New York

Most, életem során elszalasztok minden vonatot

Madrid - Stockholm

És elvesztettem minden fogadásomat

Már csak Patagónia van, Patagónia, amely megfelel mérhetetlen

szomorúságomnak, Patagónia, és egy utazás a Déli

tengerekre

Úton vagyok

Mindig úton voltam

Úton vagyok Franciaország kis Johannájával

A vonat veszedelmesen megugrik és visszaesik kerekeire

A vonat visszaesik kerekeire

A vonat mindig visszaesik kerekeire

 

„Balázs, mondd, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"

 

Messze vagyunk, Johanna, már hét napja gurulsz

Messze vagy a Montmartre-tól, a Dombtól amely táplált a Sacré-

Coeurtől ahol meghúzódtál

Párizs eltűnt és óriás tüze

Már csak örökös hamu

A hulló eső

A dagadozó tőzeg

A forgó Szibéria

Az egyre növekvő súlyos hótakarók

És az őrület csörgősipkája amely úgy csörög mint egy utolsó

kívánsága kékké vált levegőben

A vonat az ólmos horizont szívében remeg

És a bánatod arcodra fagyott...

 

„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"

 

A nyugtalanságokat

Felejtsd el a nyugtalanságokat

A rozoga pályaudvarok keresztbe fekszenek az úton

Mintha a telefonhuzalokon lógnának

A vigyorgó távíróoszlopok hadonásznak és fojtogatják őket

A világ nyújtózkodik kitágul és visszahúzódik mint a harmonika

amelyet szadista kéz gyötör

Az ég hasadékaiban az őrjöngő mozdonyok

Menekülnek

És a lyukakban,

A szédült kerekek a szájak a hangok

És a balsors kutyái amelyek nyomunkban ugatnak

A démonok elszabadultak

Ócskavasak

Csupa hamis akkord

A kerekek „tak-tak-tak"-ja

Utközések

Visszapattanások

Vihar vagyunk egy süket koponyája alatt

 

„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"

 

De mennyire, idegesítsz engem, nagyon jól tudod, már messze

vagyunk

A túlfűtött őrület üvölt a mozdonyban

A pestis a kolera lobban fel útközben mint égő parázs

Egészen eltűnünk a háborúban mint egy alagútban

Az éhség, az a kurva, belekapaszkodik a szétrobbanó felhőkbe

S a csaták bűzlő dögvészét hullatja

Tégy úgy te is végezd el a dolgodat. . .

 

„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"

 

Igen messze, messze

Az összes bűnbakok ebben a sivatagban pusztultak el

Hallgasd ennek a rühes nyájnak rossz kolompjait

Tomszk Cseljabinszk Kainszk Ob Tajset Verhnye Ugyinszk Kurgan

Szamara Penza – Tulun

A halál Mandzsúriában

Kikötőnk a végső menedékünk

Borzalmas ez az utazás

Tegnap reggel

Ivan Ulics haja fehérre vált

És Kolja Nyikolaj Ivanovics két hete a körmét rágja

Tégy úgy mint ők a Halál az Éhség végezd el a dolgodat

Ez száz souba kerül, a transzszibériain, száz rubelba kerül

Áttüzesíti és megvörösíti a padokat az asztal alatt

Az ördög ül a zongoránál

Görcsös ujjai minden nőt felizgatnak

A Természet

Az a szajha

Végezd el a dolgodat

Karbinig...

 

„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"

 

Nem de... hagyj békén... ne zavarj

Csípőid szögletesek

Hasad savanyúszagú és trippered van

Ez minden amit Párizs az öledbe tett

Egy kevés lelket is... mert szerencsétlen vagy

Szánlak szánlak gyere hozzám a szívembe

A kerekek eldorádói szélmalmok

És a szélmalmok mankók melyekkel egy koldus imbolyog

Mi a tér nyomorékjai vagyunk

Négy sebünkön gurulunk

Lenyesték szárnyainkat

Hét bűnűnk szárnyait

És minden vonat az ördög pörgettyűje

Baromfiudvar

A modern világ

A sebesség nem tehet róla de

A modern világ

A távolságok túlságosan messziek

És az utazás végén rettenetes dolog férfinak lenni egy nővel...

 

„Balázs, mondd, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"

 

Szánlak szánlak gyere hozzám elmondok neked egy történetet

Gyere az ágyamba

Gyere a szívembe

Elmondok neked egy történetet

 

Ó, gyere! gyere!

 

A Fidzsi-szigeteken örök tavasz uralkodik

A lustaság

Szerelmes párok a magas fűbe alélnak és a banánfák alatta forró

vérbaj leselkedik

Gyere a Csendes-óceán istenhátamögötti szigeteire!

A nevük Főnix Markizek

Borneo és Jáva

És a macska alakú Celebes

 

Nem mehetünk el Japánba

Gyere Mexikóba!

Magas fennsíkjain virágzanak a tulipánfák

A csápszerű indák a nap haja

Azt mondhatnánk egy festő palettája és ecsetjei

Bódító színek minta gongok

Rousseau volt ott

Élete belekáprázott

 

Ez a madarak hazája

A paradicsommadár, a lantmadár

A tukán, a gúnyolódó madár

És a kolibri a fekete liliomok szívében fészkel

Gyere!

Egy azték templom fenséges romjai közt szeretjük majd egymást

Bálványom leszel

Tarka bálvány gyermekes kissé csúnya és furcsán idegen

Ó, gyere!

Ha akarod aeroplánon megyünk és átrepüljük az ezer tó országát

Az éjszakák végtelenül hosszúak ott

Motoromtól fél majd a történelemelőtti ős

Földre szállok

És hangárt építek repülőgépemnek a mammut ásatag csontjaiból

A primitív tűz megmelengeti majd szegény szerelmünket

Szamovár

És nagyon polgárian szeretjük maid egymást az északi sark

közelében

Ó, gyere!

 

Jeanette Ninette Jeanne zsenka zsuzsu cicim

Cicám szívecském pipim Perum

Szundizz dundi

Répa ringyóm

Picinyem kis szívem

Pipikém

Kedvesem kis kecském

Parányi bűnöcském

Kakukk

Kakukk

Ő alszik.

 

Ő alszik

És az élet órái közül egyetlenegyet sem értett meg

A pályaudvaron a felvillanó arcok

Minden falióra

A párizsi óra a berlini óra a szentpétervári óra és minden

pályaudvar órája

És Ufában a tüzér összevérzett arca

És a grodnói óra ostobán világító számlapja

És a vonat örökös sietése

Minden reggel beállítják az órákat

A vonat siet és a nap késik

Ezen nem segít semmi, hallom a zengő harangokat

A Notre-Dame nagy harangját

A Louvre éles kis harangját amely Szent Bertalan éjszakáján szólt

A holt Brügge tompa harangjátékát

A New York-i könyvtár villanycsengőit

A velencei campanilét

És Moszkva harangjait, a Vörös Kapu óráját amely jelezte nekem

az idő múlását mikor egy irodában dolgoztam

A vonata forgó tárcsákon dübörög

És az emlékeimen

A vonat gurul

Egy gramofon cigány-indulót recseg

És a világ minta prágai zsidó-negyed órája riadtan visszafelé

forog

 

Tépdesd a szélrózsát

Íme zúgnak az elszabadult viharok

Az összekuszálódott síneken a vonatok forgószélként robognak

Ördögi pörgettyűk

Vannak vonatok amelyek sohasem találkoznak

Mások elvesznek útközben

Az állomásfőnökök sakkoznak

Trik-trak

Biliárd

Karambolok

Parabolák

A vasút egy új geometriája

Szirakuza

Akrhimédész

És a katonák akik megfojtották

És a gályák

És a tengerjáró hajók

És a csodálatos gépezetek amelyeket ő talált fel

És minden öldöklés

A modern történelem

A forgószelek

A hajótörések

Még a Titanicé is amelyről egy újságban olvastam

Megannyi képasszociáció amelyet nem tudok életrekelteni

verseimben

Mert még igen rossz költő vagyok

Mert a mindenség túlnő rajtam

Mert elmulasztom biztosítani magam vasúti balesetek ellen

Mert nem tudok a dolgok végére járni

És félek

 

Félek

Nem tudok a dolgok végére járni

Mint Chagall barátom festhetnék egy sorozat eszeveszett képet

De útközben nem jegyeztem

„Bocsássátok meg tudatlanságomat"

„Bocsássátok meg hogy nem ismerem már a versek régi játékát"

Ahogy Guillaume Apollinaire mondja

Minden elolvasható Kuropatkin emlékirataiban ami a háborúra

vonatkozik

Vagy a japán újságokban amelyeket kegyetlenül illusztrálnak is

Miért gyűjtsek dokumentumokat

Rábízom magam

Emlékezetem felvillanásaira

 

Irkutszktól kezdve az utazás túl lassú

Túl hosszú

Az első vonatban voltunk amely megkerülte a Bajkál tavat

A mozdonyt zászlókkal és lampionokkal díszítették fel

És a pályaudvart a cári himnusz szomorú taktusaira hagytuk el

Ha festő lennék ennek az utazásnak a végén sok pirosat és sok

sárgát használnék

Mert azt hiszem mindnyájan kissé bolondok voltunk

És a mérhetetlen őrjöngés vérbeborította útitársaim gyötrött

arcát

Mikor Mongóliához közeledtünk

Amely tűzvészként fortyogott

A vonat lelassította rohanását

És a kerekek szüntelen csikorgásában érzékeltem

Egy örökös liturgia

Zokogásait és őrült hangjait

 

Láttam

Láttam a néma vonatokat a fekete vonatokat amelyek

a Távol-Keletről jöttek vissza és kísértetekként

haladtak tova

És szemem minta hátsó vészlámpa még ezek utána vonatok után

fut

Talgiban százezer sebesült haldoklott mert nem ápolták őket

Meglátogattam Krasznojarszk kórházait

Kilokban kereszteztünk egy őrült katonákkal telt hosszú

szerelvényt

Az elkülönítőkben láttam tátongó szájú sebeket amelyekből

patakokban ömlött a vér

És az amputált végtagok elrepültek az érdes levegőben

Tűzvész volt minden arcon minden szívben

Bamba ujjak doboltak minden ablakon

És a tekintetek mint tályogok fakadtak fel a félelem nyomása

alatt

Minden pályaudvaron elégettek minden vonatot

És láttam

Láttam hatvanmozdonyos szerelvényeket amelyek teljes gőzzel

menekültek mintha a párzó horizontok hajszolnák őket és

hollócsapatokat amelyek kétségbeesetten repültek

utánuk

Eltűnőben

Porth Arthur irányában

Csitában néhány napig vesztegeltünk

A torlódás miatt öt napos állás

Jankelevics úrnál töltöttük ezt az időt aki egyetlen lányát

hozzám akarta adni feleségül

Aztán a vonat újból elindult

Most én foglaltam helyet a zongoránál és fájt a fogam

Akkor látom újból ezt a nyugodt otthont amikor akarom az apa

boltját és a lány szemeit a lányét aki este

ágyamba jött

Muszorgszkij

És Hugo Wolf dalai

És a Gobi homokja

És Kajlarban egy fehér teve-karaván

Azt hiszem több mint ötszáz kilométeren át részeg voltam

A zongoránál ültem és ez minden amit láttam

Ha utazik az ember hunyja be a szemét

Aludni

Úgy szerettem volna aludni

Csukott szemmel megismerek minden országot a szagáról

És minden vonatot felismerek a zajról amit felver

Európa vonatai négyüteműek az ázsiaiak viszont ötösök vagy

hetesek

Mások hangfogóval mennek altatódalok

És vannak amelyek kerekei egyhangú zajával Maeterlinck

nehézkes prózájára emlékeztetnek

A kerekek minden zavaros szövegét kibetűztem és egy kegyetlen

szépség szétszórt elemeit gyűjtöttem össze

Egy szépségét amely megbűvöl

És legyőz.

 

Csicsikar és Karbin

Nem megyek tovább

Ez az utolsó állomás

Akkor szálltam ki Karbinban amikor éppen felgyújtották a Vörös-

kereszt helyiségeit

Ó Párizs

Nagy meleg tűzhely utcáid egymást keresztező üszkeivel és régi

házaiddal amelyek föléjük hajolnak és melegszenek

Mint az ősanyák

És íme a plakátok piros zöld sokszínűek mint rövid múltam sárga

Sárga a francia regények büszke színe külföldön

Szeretek a rohanó nagyvárosi autóbuszokhoz dörgölőzni

A Saint-Germain–Montmartre vonal kocsijai a Domb ellen visznek

A motorok úgy üvöltenek mint az aranybikák

Az alkony tehenei legelésznek a Sacré-Coeurön

 

Ó Párizs

Központi pályaudvar akaratok kikötője nyugtalanságok keresztútja

Csak a festékkereskedők ajtaján szűrődik ki némi fény

A Hálókocsik és a Nagy Európai Expresszek Nemzetközi Társasága

elküldte prospektusait

Ez a világ legszebb temploma

Vannak barátaim akik úgy vesznek körül mint korlátok

Attól félnek ha elmegyek nem jövök többé vissza

A láthatárokon feltűnik valamennyi asszony akivel találkoztam

Az esőben ázó szemaforok szomorú tekintetével és szánalmas

mozdulataival

Bella Ágnes Katarina és fiam anyja Olaszországban

És ő szerelmem anyja Amerikában

Vannak szirénaüvöltések amelyek lelkemet hasogatják

Odalenn Mandzsúriában egy has úgy vonaglik mintha szülne

Szeretném

Szeretném ha sohasem utaztam volna

Ma este nagy szerelem gyötör

És önkéntelenül a kis franciaországi Johannára gondolok

Egy szomorú estén írtam ezt a költeményt az ő tiszteletére

Johanna

Kicsi prostituált

Szomorú vagyok szomorú vagyok

Elmegyek a Fürge Nyúl-ba felidézni elveszett fiatalságomat

És iszom néhány pohárkával

Aztán hazamegyek egyedül

 

Párizs

 

Az egyetlen Torony a nagy Akasztófa és a Kerék városa

 

Párizs, 1913



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum/showthread.php?p=2249563#post2249563

minimap