Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Char, René: A nászi arc (Le Visage Nuptial Magyar nyelven)

Char, René portréja
Weöres Sándor portréja

Vissza a fordító lapjára

Le Visage Nuptial (Francia)

A présent disparais, mon escorte, debout dans la distance;
La douceur du nombre vient de se détruire.
Congé à vous, mes alliés, mes violents, mes indices.
Tout vous entraîne, tristesse obséquieuse.
J'aime.
 
L'eau est lourde à un jour de la source.
La parcelle vermeille franchit ses lentes branches à ton front, dimension rassurée.
Et moi semblable à toi,
Avec la paille en fleur au bord du ciel criant ton nom,
J'abats les vestiges,
Atteint, sain de clarté.
 
Ceinture de vapeur, multitude assouplie, diviseurs de la crainte, touchez ma renaissance.
Parois de ma durée, je renonce à l'assistance de ma largeur vénielle;
Je boise l'expédient du gîte, j'entrave la primeur des survies.
Embrasé de solitude foraine,
J'évoque la nage sur l'ombre de sa Présence.
 
Le corps désert, hostile à son mélange, hier, était revenu parlant noir.
Déclin, ne te ravise pas, tombe ta massue de transes, aigre sommeil.
Le décolleté diminue les ossements de ton exil, de ton escrime;
Tu rends fraîche la servitude qui se dévore le dos;
Risée de la nuit, arrête ce charroi lugubre
De voix vitreuses, de départs lapidés.
 
Tôt soustrait au flux des lésions inventives
(La pioche de l'aigle lance haut le sang évasé)
Sur un destin présent j'ai mené mes franchises
Vers l'azur multivalve, la granitique dissidence.
 
Ô voûte d'effusion sur la couronne de son ventre,
Murmure de dot noire!
Ô mouvement tari de sa diction!
Nativité, guidez les insoumis, qu'ils découvrent leur base,
L'amande croyable au lendemain neuf.
Le soir a fermé sa plaie de corsaire où voyageaient les fusées vagues parmi la peur soutenue des chiens.
Au passé les micas du deuil sur ton visage.
 
Vitre inextinguible: mon souffle affleurait déjà l'amitié de ta blessure,
Armait ta royauté inapparente,
Et des lèvres du brouillard descendit notre plaisir au seuil de dune, au toit d'acier.
La conscience augmentait l'appareil frémissant de ta permanence;
La simplicité fidèle s'étendit partout.
 
Timbre de la devise matinale, morte-saison de l'étoile précoce,
Je cours au terme de mon cintre, colisée fossoyé.
Assez baisé le crin nubile des céréales:
La cardeuse, l'opiniâtre, nos confins la soumettent.
Assez maudit le havre des simulacres nuptiaux:
Je touche le fond d'un retour compact.
 
Ruisseaux, neume des morts anfractueux,
Vous qui suivez le ciel aride,
Mêlez votre acheminement aux orages de qui sut guérir de la désertion,
Donnant contre vos études salubres.
Au sein du toit le pain suffoque à porter coeur et lueur.
Prends, ma Pensée, la fleur de ma main pénétrable,
Sens s'éveiller l'obscure plantation.
 
Je ne verrai pas tes flancs, ces essaims de faim, se dessécher, s'emplir de ronces;
Je ne verrai pas l'empuse te succéder dans ta serre;
Je ne verrai pas l'approche des baladins inquiéter le jour renaissant;
Je ne verrai pas la race de notre liberté servilement se suffire.
 
Chimères, nous sommes montés au plateau.
Le silex frissonnait sous les sarments de l'espace;
La parole, lasse de défoncer, buvait au débarcadère angélique.
Nulle farouche survivance:
L'horizon des routes jusqu'à l'afflux de rosée,
L'intime dénouement de l'irréparable,
 
Voici le sable mort, voici le corps sauvé:
La Femme respire, I'Homme se tient debout.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://brahms.ircam.fr

A nászi arc (Magyar)

Most tűnj, kíséretem, maradj el tőlem,
A sokféleség jóíze széttört.
Elbocsátlak, társaim, forróim, jeleim.
Minden elsodor, ünnepi szomoruság.
Szeretek.
 
Súlyos a víz a forrástól egy napnyira.
Piros parány átfúrja lassú ágait homlokodon, higgadt kiterjedés.
Én, hozzád hasonló,
A kivirágzott szalmaszállal az ég partján, nevedet kiáltva,
Szétrombolom a nyomokat,
Mert elért és meggyógyított a világosság.
 
Pára-öv, hajlékony sokaság, félelem oszlatói, fogadjátok újjászületésem.
Időm szélén, bocsánatos gyengeségeim társaságát megtagadom,
Szállásomat fával burkolom, a továbbélés uralmát megtöröm,
A külső magánytól lángba borulva,
Az úszást idézem az ő Jelenlétének árnyékában.
 
A kietlen test, a vegyülés ellensége, tegnap visszatért feketén beszélve.
Apadás, ne tudatosulj, dobd el az aggodalom buzogányát, fanyar álom.
A fedetlen mell csökkenti száműzetésed s vívásod csonthulladékát;
Te istápolod a szolgasorsot, mely viaskodik a hátgerinccel.
Éj gúnykacagása, állítsd meg e gyászos fuvart,
Az üveghangokat, az elillanásokat.
 
Kutató sebzések áradatából hamar kiválva
(Magasra szökkenti a kiszakított vért a sas csákánya)
Vittem kiváltságom a jelen sorson át
A soknyílású azúr felé, gránit különszakadásba.
 
Ó, szétáradás bolthajtása, az ő hasának koronáján,
Fekete hozomány morajlása!
Ó, beszédének elapadt mozgása!
Születés, vezéreld a zendülőket, hogy ismerjék meg alapjukat,
A csonthéj hihető magvát az új másnapon.
Az alkony bezárta kalóz-sebét, ahol homályos guzsalyok úsztak az ebek lankadatlan félelmében.
A múltban arcodon a gyász villogása.
 
Ronthatatlan ablak: lehelletem egyvonalba ért a te sebed barátságával,
Felfegyverezte észrevétlen királyságodat.
És a köd ajkáról örömünk leszállt a homokpart szélére, acél tetőre.
Állandóságod remegő készülődését az eszmélet növelte,
A hű egyszerűség mindenhol szétterült.
 
Reggeli jelszó csengése, hajnalcsillag holt-ideje,
Futok árkolt arénámban, hogy körpályám befejezzem.
Elég csók hullt a gabonák hajlékony kalásztövisére:
A szövőt, a hajthatatlant, a mi összeforrt határunk leigázza.
Elég szitok szállt a nászi alakoskodás kikötőjére:
Megérintem a teljes visszatérés fundamentumát.
 
Árkok, ti, széthullt tetemek neumái,
Kik kíséritek a perzselő eget,
Vegyítsétek csörgedezéstek annak viharával, ki meggyógyult a különlétből,
A ti jótékony leckétek ellenére.
A tetőn a kenyér elfúl, hordva szivet és ragyogást.
Fogd, Gondolatom, behatoló kezem virágát,
Anélkül hogy a homályos bozótot felébresztenéd.
 
Többé nem látom elszáradni csipődet, ez éhség-rajzást, se megtelni tüskebozóttal;
Többé nem látom a melegágyban helyedre nőni a dudvát;
Többé nem látom, hogy csepűrágók érkezése az újjászülető napot megzavarja;
Többé nem látom, hogy egyfajta szabadság elég önmagának szolga-módra.
 
Sárkányok, a tetőre értünk.
A homok didergett a tér venyigéi alatt;
A sző, ernyedten, mert áttörni nem bír, ivott az angyalok kikötőjénél.
A heves túlélés nullfoka:
Az utak látóhatára, harmat-hullás előtt,
A véglegesnek meghitt kibontakozása.
 
Íme a holt homok, íme a megváltott test:
Az Asszony lélekzik, a Férfi áll.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaW. S.

Kapcsolódó videók


minimap