Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lubicz Milosz, Oscar Venceslas de: Novemberi szimfónia (Symphonie de Novembre Magyar nyelven)

Lubicz Milosz, Oscar Venceslas de portréja
anonim portréja

Vissza a fordító lapjára

Symphonie de Novembre (Francia)

Ce sera tout à fait comme dans cette vie. La même chambre.
– Oui, mon enfant, la même. Au petit jour, l’oiseau des temps dans la feuillée
Pâle comme une morte : alors les servantes se lèvent
Et l’on entend le bruit glacé et creux des seaux

À la fontaine. Ô terrible, terrible jeunesse ! Cœur vide !
Ce sera tout à fait comme dans cette vie. Il y aura
Les voix pauvres, les voix d’hiver des vieux faubourgs,
Le vitrier avec sa chanson alternée,

La grand-mère cassée qui sous le bonnet sale
Crie des noms de poissons, l’homme au tablier bleu
Qui crache dans sa main usée par le brancard
Et hurle on ne sait quoi, comme l’Ange du jugement.

Ce sera tout à fait comme dans cette vie. La même table,
La Bible, Gœthe, l’encre et son odeur de temps,
Le papier, femme blanche qui lit dans la pensée,
La plume, le portrait. Mon enfant, mon enfant !

Ce sera tout à fait comme dans cette vie ! – Le même jardin,
Profond, profond, touffu, obscur. Et vers midi
Des gens se réjouiront d’être réunis là
Qui ne se sont jamais connus et qui ne savent

Les uns des autres que ceci : qu’il faudra s’habiller
Comme pour une fête et aller dans la nuit
Des disparus, tout seul, sans amour et sans lampe.
Ce sera tout à fait comme dans cette vie. La même allée :

Et (dans l’après-midi d’automne), au détour de l’allée,
Là où le beau chemin descend peureusement, comme la femme
Qui va cueillir les fleurs de la convalescence – écoute, mon enfant, –
Nous nous rencontrerons, comme jadis ici ;

Et tu as oublié, toi, la couleur d’alors de ta robe ;
Mais moi, je n’ai connu que peu d’instants heureux.
Tu seras vêtu de violet pâle, beau chagrin !
Et les fleurs de ton chapeau seront tristes et petites

Et je ne saurai pas leur nom : car je n’ai connu dans la vie
Que le nom d’une seule fleur petite et triste, le myosotis,
Vieux dormeur des ravins au pays Cache-Cache, fleur
Orpheline. Oui oui, cœur profond ! comme dans cette vie.

Et le sentier obscur sera là, tout humide
D’un écho de cascades. Et je te parlerai
De la cité sur l’eau et du Rabbi de Bacharach
Et des Nuits de Florence. Il y aura aussi

Le mur croulant et bas où somnolait l’odeur
Des vieilles, vieilles pluies, et une herbe lépreuse,
Froide et grasse secouera là ses fleurs creuses
Dans le ruisseau muet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://fr.wikisource.org

Novemberi szimfónia (Magyar)

Minden úgy lesz, akár a való életben. Ugyanaz a szoba.
- Igen, gyermekem, ugyanaz.  Hajnalban az idő
madara a lombok közt halotthalovány lesz, s akkor majd
a cselédek megmozdulnak, és hallgatják a szökőkút cseppjeinek

jeges, üreges zaját. Ó szörnyű, rettentő fiatalság!
Üres szív! Minden úgy lesz, akár a való életben.
A szegények jajongásai, a vén külváros téli hangjai,
az üveges mester énekeivel.

A szutykos kalap alatt megtört öregasszony,
aki halak neveit vonítja fel, és a kékkötényes
férfi fekhelyén, aki érdes kezébe köp egy jókorát,
és bíráskodó angyalként sületlenségeket üvöltözik.

Minden úgy lesz, akár a való életben.
Ugyanaz az asztal, a Biblia, Goethe, a tinta és
annak régi illata, a papír, a fehér nő, aki olvas
a gondolatunkban, a toll, a portré. Gyermekem, gyermekem!

Mint a való életben, olyan lesz egészen! –
Ugyanaz a kert, mélységes mély, sűrű, sötét.
És dél felé az emberek, akik nem ismerték
soha egymást, örvendeznek majd, hogy ott gyülekeztek.

A többiekről nem tudnak semmi mást, csak ezt:
fel kell ölteni az ünneplő ruhát, és elindulni
egyedül, szeretet és lámpa nélkül a holtak éjszakája felé.
Mint a való életben, olyan lesz egészen.

Ugyanaz a fasor: és (az őszi délután) az útkanyarban,
ott, hol a fényes út félénken ereszkedik alá,
mint a lábadozás virágait csokorba gyűjtő asszony
- figyelj jól, gyermekem -, találkozunk majd, mint hajdanán;

Te elfeledted már az akkori ruhád színét,
de én, alig ismertem néhány boldog pillanatot.
Halványlila lesz ruhád, ó, szép szomorúság!
és kalapodon aprók és bánatosak a virágok,

a nevüket sem tudom megmondani: mert életemben
egyetlen apró és bánatos virág nevét ismertem én, a nefelejcsét,
az öreg álmodóét Bújócska ország árkaiban, az árva
virágét. Igen, igen, te feneketlen szív! Mint a való életben.

A homályos ösvény is ott kanyarog majd egy zuhatag
visszhangjától csapzottan. S a vízivárosról
mesélek majd neked és a Bacharachi Rabbiról,
a Firenzei Éjszakákról. Ott lesz az omladozó

és alacsony fal is, hol régi, régesrégi esők
szaga félálomban pihen, és foltos, fagyos
és zsíros gaz rázza ott, a hallgatag patakban,
üres virágait.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap