Symphonie de Novembre (Francia)
Ce sera tout à fait comme dans cette vie. La même chambre. – Oui, mon enfant, la même. Au petit jour, l’oiseau des temps dans la feuillée Pâle comme une morte : alors les servantes se lèvent Et l’on entend le bruit glacé et creux des seaux
À la fontaine. Ô terrible, terrible jeunesse ! Cœur vide ! Ce sera tout à fait comme dans cette vie. Il y aura Les voix pauvres, les voix d’hiver des vieux faubourgs, Le vitrier avec sa chanson alternée,
La grand-mère cassée qui sous le bonnet sale Crie des noms de poissons, l’homme au tablier bleu Qui crache dans sa main usée par le brancard Et hurle on ne sait quoi, comme l’Ange du jugement.
Ce sera tout à fait comme dans cette vie. La même table, La Bible, Gœthe, l’encre et son odeur de temps, Le papier, femme blanche qui lit dans la pensée, La plume, le portrait. Mon enfant, mon enfant !
Ce sera tout à fait comme dans cette vie ! – Le même jardin, Profond, profond, touffu, obscur. Et vers midi Des gens se réjouiront d’être réunis là Qui ne se sont jamais connus et qui ne savent
Les uns des autres que ceci : qu’il faudra s’habiller Comme pour une fête et aller dans la nuit Des disparus, tout seul, sans amour et sans lampe. Ce sera tout à fait comme dans cette vie. La même allée :
Et (dans l’après-midi d’automne), au détour de l’allée, Là où le beau chemin descend peureusement, comme la femme Qui va cueillir les fleurs de la convalescence – écoute, mon enfant, – Nous nous rencontrerons, comme jadis ici ;
Et tu as oublié, toi, la couleur d’alors de ta robe ; Mais moi, je n’ai connu que peu d’instants heureux. Tu seras vêtu de violet pâle, beau chagrin ! Et les fleurs de ton chapeau seront tristes et petites
Et je ne saurai pas leur nom : car je n’ai connu dans la vie Que le nom d’une seule fleur petite et triste, le myosotis, Vieux dormeur des ravins au pays Cache-Cache, fleur Orpheline. Oui oui, cœur profond ! comme dans cette vie.
Et le sentier obscur sera là, tout humide D’un écho de cascades. Et je te parlerai De la cité sur l’eau et du Rabbi de Bacharach Et des Nuits de Florence. Il y aura aussi
Le mur croulant et bas où somnolait l’odeur Des vieilles, vieilles pluies, et une herbe lépreuse, Froide et grasse secouera là ses fleurs creuses Dans le ruisseau muet. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://fr.wikisource.org |
|
Novemberi szimfónia (Magyar)
Minden úgy lesz, akár a való életben. Ugyanaz a szoba.
- Igen, gyermekem, ugyanaz. Hajnalban az idő
madara a lombok közt halotthalovány lesz, s akkor majd
a cselédek megmozdulnak, és hallgatják a szökőkút cseppjeinek
jeges, üreges zaját. Ó szörnyű, rettentő fiatalság!
Üres szív! Minden úgy lesz, akár a való életben.
A szegények jajongásai, a vén külváros téli hangjai,
az üveges mester énekeivel.
A szutykos kalap alatt megtört öregasszony,
aki halak neveit vonítja fel, és a kékkötényes
férfi fekhelyén, aki érdes kezébe köp egy jókorát,
és bíráskodó angyalként sületlenségeket üvöltözik.
Minden úgy lesz, akár a való életben.
Ugyanaz az asztal, a Biblia, Goethe, a tinta és
annak régi illata, a papír, a fehér nő, aki olvas
a gondolatunkban, a toll, a portré. Gyermekem, gyermekem!
Mint a való életben, olyan lesz egészen! –
Ugyanaz a kert, mélységes mély, sűrű, sötét.
És dél felé az emberek, akik nem ismerték
soha egymást, örvendeznek majd, hogy ott gyülekeztek.
A többiekről nem tudnak semmi mást, csak ezt:
fel kell ölteni az ünneplő ruhát, és elindulni
egyedül, szeretet és lámpa nélkül a holtak éjszakája felé.
Mint a való életben, olyan lesz egészen.
Ugyanaz a fasor: és (az őszi délután) az útkanyarban,
ott, hol a fényes út félénken ereszkedik alá,
mint a lábadozás virágait csokorba gyűjtő asszony
- figyelj jól, gyermekem -, találkozunk majd, mint hajdanán;
Te elfeledted már az akkori ruhád színét,
de én, alig ismertem néhány boldog pillanatot.
Halványlila lesz ruhád, ó, szép szomorúság!
és kalapodon aprók és bánatosak a virágok,
a nevüket sem tudom megmondani: mert életemben
egyetlen apró és bánatos virág nevét ismertem én, a nefelejcsét,
az öreg álmodóét Bújócska ország árkaiban, az árva
virágét. Igen, igen, te feneketlen szív! Mint a való életben.
A homályos ösvény is ott kanyarog majd egy zuhatag
visszhangjától csapzottan. S a vízivárosról
mesélek majd neked és a Bacharachi Rabbiról,
a Firenzei Éjszakákról. Ott lesz az omladozó
és alacsony fal is, hol régi, régesrégi esők
szaga félálomban pihen, és foltos, fagyos
és zsíros gaz rázza ott, a hallgatag patakban,
üres virágait.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://irc.sunchat.hu/vers/ |
|