Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Samain, Albert: Bacchánsnő (Bacchante Magyar nyelven)

Samain, Albert portréja
Tóth Árpád portréja

Vissza a fordító lapjára

Bacchante (Francia)


J'aime invinciblement. J'aime implacablement.
Je sais qu'il est des coeurs de neige et de rosée ;
Moi, l'amour sous son pied me tient nue et brisée ;
Et je porte mes sens comme un mal infamant.

Ma bouche est détendue, et mes hanches sont mûres ;
Mes seins un peu tombants ont la lourdeur d'un fruit ;
Comme l'impur miroir d'un restaurant de nuit,
Mon corps est tout rayé d'ardentes meurtrissures.

Telle et plus âpre ainsi, je dompte le troupeau.
Les reins cambrés, je vais plus que jamais puissante ;
Car je n'ai qu'à pencher ma nuque pour qu'on sente
L'odeur de tout l'amour incrusté dans ma peau.

Mon coeur aride est plein de cendre et de pierrailles ;
Quand je rencontre un homme où ma chair sent un roi,
Je frissonne, et son seul regard posé sur moi
Ainsi qu'un grand éclair descend dans mes entrailles.

Prince ou rustre, qu'importe, il sera dans mes bras.
Simplement - car je hais les grâces puériles -
Je collerai ma bouche à ses dents, et, fébriles,
Mes mains l'entraîneront vers mon lit large et bas.

La flamme, ouragan d'or, passe, et, toute, je brûle.
Après, mon coeur n'est plus qu'un lambeau calciné ;
Et du plus fol amour et du plus effréné
Je m'éveille en stupeur comme une somnambule.

Tout est fini ; sanglots, menaces, désespoirs,
Rien n'émeut mes grands yeux cernés de larges bistres
Oh ! Qui dira jamais quels cadavres sinistres
Gisent sans sépulture au fond de mes yeux noirs ! ...

Vraiment, je suis l'amante, et n'ai point d'autre rôle.
Dans mon coeur tout est mort, quand le temps est passé.
Ma passion d'hier ? ... c'est comme un fruit pressé
Dont on jette la peau par-dessus son épaule.

Mon désir dans les coeurs entre comme un couteau ;
Et parmi mes amants je ne connais personne
Qui, sur ma couche en feu, devant moi ne frissonne
Comme devant la porte ouverte du tombeau.

Je veux les longs transports où la chair épuisée
S'abîme, et ressuscite, et meurt éperdument.
C'est de tant de baisers, aigus jusqu'au tourment,
Que je suis à jamais pâle et martyrisée.

Je sais trop combien vaine est la rébellion.
Raison, pudeur, qui donc entrerait en balance ?
Quand mes sens ont parlé, tout en moi fait silence,
Comme au désert la nuit quand gronde le lion.

Oh ! Ce rêve tragique en moi toujours vivace,
Que l'amour et la mort, vieux couple fraternel,
Sur mon corps disputé, quelque soir solennel,
Comme deux carnassiers, s'abordent face à face ! ...

Qu'importe j'irai ferme au destin qui m'attend.
Sous les lustres en feu, dans la salle écarlate,
Que mon parfum s'allume, et que mon rire éclate,
Et que mes yeux tout nus s'offrent ! ... Des soirs, pourtant

Je tords mes pauvres bras sur ma couche de braise.
Triste et repue enfin, j'écoute avec stupeur
L'heure tomber au vide effrayant de mon coeur ;
Et mon harnais de bête amoureuse me pèse.

Mes sens dorment d'un air de félins au repos...
Mais leur calme sournois couve déjà l'émeute.
Déjà, déjà, j'entends les abois de la meute,
Et je bondis avec mes cheveux sur mon dos !

Oh ! Fuir sans arrêter pour boire aux sources fraîches,
Pour regarder le ciel comme un petit enfant...
Le ciel ! ... l'archer est là souriant, triomphant ;
Et, folle, sous la pluie innombrable des flèches,

Je tombe, en blasphémant la justice des dieux !



Bacchánsnő (Magyar)


Szerelmem győzhetetlen. És szerelmem kegyetlen.
Van, - tudom, - szív olyan, mint a harmat s a hó;
De engem, meztelent, a Kéj mindenható
Talpa tipor s ragály lakik az én szivemben.

Lágy az én ajakam és az én csípőm érett;
Mint a lusta nagy gyümölcs, emlőm halkan lelankad;
S mint csóktanyák vak tükrén vén karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.

Így, már fanyar szépséggel, készítek új igákat,
S már omlatag derékkal, de örök daccal, győzök,
Hisz, ha nyakam lehajtom, bőrömbe mérgeződött
ezernyi szerelem édes illata árad.

Szikkadt szivembe nincs már csak hamu s törmelékek;
De hogyha vérem zajdul: im egy királyi férfi!
Megreszketek s egyetlen pillantása úgy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesujt és eléget.

Nagyúr, avagy paraszt, körûlkarolja vágyam,
S egyszerûn - mert a nyafka édelgést megvetem -
Tapadó ajkamat fogára temetem
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam.

Ó láz, aranyvihar, kapj el s hamvassz el engem;
Hisz aztán szívem úgyis csak üszkös rongy marad,
Az ébredés, mit őrült, szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.

S merengek: vége hát: jaj se zeng, könny se hull ma,
Tág karikái völgyén szemem lustán pihen:
Oh, ki mondhatja meg: setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?...

Oh, nincsen egyeben: csak ez a kéj-robot.
A tûnő perc szivemben nem hagy, csak ravatalt,
Hol a tegnapi láz?... oh, hol a kifacsart
Gyümölcs íze, ha héját hátad mögé dobod?

Föl hát, vágyam, komor kés, a szíveket metéld,
Hogy akit csókom ér, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon, lázas-reszketegen
Ne érezné a nyilt sír hideg lehelletét!

Jöjj, láz, te véghetetlen, mit inaszakadtán bír
Csak túlélni a test, míg ujra, fájva, gerjed;
Oh szakadatlan csókok, oh szakító gyötrelmek,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.

Tudom, e szenvedélyt hiába ostoroznám;
Józanság és szemérem, hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitúlnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bömböl az oroszlán.

Oh, örök vízió, mely setéten igéz:
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vér-rokon,
Testemnél, víni készen, pompázó alkonyon,
Találkozik s szemük véresen összenéz!...

Mindegy. Utamnak végét akármely végzet lesse,
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
Jószagom hadd virúljon, kacagásom hadd zengjen
S szemem mezítelen kináljon kéjt!... De este

Olykor, a fülledt ágyon, két árva, bús karom
Vonaglik... s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése;
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.

Érzékeim pihennek, meghajszolt párducok...
De meglapuló csendjük kész már az új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek s bomlott hajam lobog!

Oh, futni!... be elfutnék, hajolni hûs kútfőre,
Vagy nézni föl az égre, mint kicsi gyerekek...
Az égre!... Ám Apolló ott nyilat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyilak tûzesője

Megőrjít s földre döf s dühöm az égbe marna!
De trünján süketen s vakon a Végzet ûl;
S lelkem, kéjre itélve és menthetetlenûl
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja.

De most csitulj szivem... Fel! flóták s rézdobok!
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyba lent közelgő lovak lába dobog...

Balsors reá, ki most gyanútlan ott üget lenn!
Félmeztelen kihajlok a nagy, fekete ajtón,
S úgy hívom - mint halódó, ha inni kér - sohajtón...
Már jő! Balsors reá, mert része lesz kegyemben!

Szerelmem győzhetetlen! És szerelmem kegyetlen!






KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó
Az idézet forrásaTóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái.

minimap