Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Sаvičević Ivаnčević, Oljа: VISZLÁT, KOVBOJKÁM (ADIO KAUBOJU Magyar nyelven)

Sаvičević Ivаnčević, Oljа portréja

ADIO KAUBOJU (Horvát)

Dobro sam vidjela – sve se promijenilo brže i temeljitije od mene koja sam zadnje godine provela u mjestu na pokretnoj vrpci, dok je sve drugo jurilo i raslo. Rijetko sam dolazila doma, svaki put zatečena kad bih otišla u centar, u zapadni dio grada, gdje stanuje sestra, u iskričavi showroom, kričavi izlog jednog polupanog i pokradenog svijeta. Ući u taj grad je digitalna avantura u kojoj me iza poznatih uglova presreću sve novije i pustopašnije silikonske horde. Adrenalin raspršen u zraku je aerosol koji mi puni i probija pluća.

Odlazim na velike plaže s betonskim platoima, ležaljkama i koktel barovima, u marine u kojima su vezane ruske jahte veće od naših kuća i u hotelska naselja s rampama i čuvarom; sila krša i srče, bagera i kamiona, čelični skeleti i glatke prizme od crnog neprozirnog stakla čiji metalni bljesak u žarkom danu ubije čovjeku svaku želju za očima. Ali ja žalim samo ptice, dupine i leteće ribe. Vjerujem da ih takve stvari užasavaju kada iskoče iz mora ili dolete s neba.

Na istoku je industrijska zona. Istok je velika nasukana olupina. Brodogradilište s visokim zelenim dizalicama, hangari, tvornica cementa i napuštena željezara, a iza te goleme ropotarnice, na rubu poluotoka, olinjalo je Staro Naselje s poštom i crkvom i tamnim žitkim muljem u zagađenom portu, smiješno mjestašce ispod udaljenih nebodera koji noću žmirkaju na nas dolje.

Na mene i Ma kad sjedimo na balkonu, pijemo smlačeno pivo iz plastičnih boca ili jedemo dinje, a ventilator na ogradi glumi nam vjetar. Susjedi koji nemaju klimu, spavaju po trosjedima razvučenim na terasama, čitave obitelji. Oko Dnevnika već posjedaju i gledaju TV. Tu se ništa nije promijenilo, nije se izmaklo. Možda je ovo jedini kut svijeta koji poznajem, pik, moj spas za mene, sigurnije mjesto. Očaj plus utočište, srećica u mlakoj gorkoj tekućini 25 % gratis i pah s mora, ni nalik na vjetar.

Procvjetali su oleandri, kapari i bugenvilije po dvorima. I naša mačka žuta Jill ima u svakom oku uličnu svjetiljku nalik na zvijezdu.

U takvim se večerima svijet i grad ne dijele na istok i zapad, nego, kao u jednostavnoj glavi životinje, oduvijek, na sjever i jug. Jer tako, urbi et orbi, kažu mahovina, busole i ruže vjetrova, ptice selice, ritmovi na koje ljudi ustaju i plešu, kinetika jezika raspolućena na hemisfere, jegulje i gavuni koji se zaneseno jebu u plićacima, tako da možeš ugaziti među njih, u živo vrenje i palucanje, ptice selice, mapa mundi, Luna i Sjevernjača i granica u brdu do koje raste brnistra.

E tada se čini da je sve okej, a to je ponekad isto kao da jest.

 

„Od povrata mirovine“, kaže Ma djelajući dinju tupim nožićem, „uredit ću grobnicu.“

A dionice koje je prodala stavit će meni na knjižicu.

„Uvik možeš poželit jednom svršit taj fakultet.“

Kažem: „Važi. Ali to ću čuvat za svoju penziju, dotad će se već moć ić na Mjesec. Iako mi te tvoje dionice neće dostajat ni za dvi minute na Mjesecu.“

„Ti ćeš barenko moć na Misec“, zaključi zamišljeno i klimajući glavom odvuče papuče iza zelene zavjese koja dijeli kuhinju od improvizirane prostorije, hibrida blagovaonice i dnevne sobe, koju zovemo tinel.

 

„Staro, musavo dijete“, rekla je sestra nekidan misleći na Ma. „Jesi primijetila kako su joj se obrazi objesili? Ka basetu?“ dodala je.

„Cate Blanchett misli da su bore dobre“, pripomenula sam. „Ekspresivne.“

„Cate Blanchett misli da su dobre? Isukrste, Dado. Kakve veze to ima?!“ namrštila se i otpila kavu, pa kažiprstom pažljivo obrisala zrnce taloga u kutu jarkoružičaste usne.

 

„Ti si gladna“, viče sad zelena zavjesa. „A nema friškog kruva. Nisam stigla kupit, Šiptar je ranije zatvorija. Saću, jedan tren, napravit prženice.“

Ne volim prženice, zaustila sam, zašto ne zapamtiš, ali se predomislim i rečem: „Aj.“

Iza zavjese se čuje lupa limenih tanjura i razbijanje jaja, klokotanje mlijeka.

„Znaš li da se ribe lastavice mitare kad se vraćaju sa sjevera na jug. Otpadnu im pera, a naraste lustra i peraje da opet mogu plivat.“

Nekad joj pričam takve gluposti da se zabavim.

„Sve je moguće nakon Černobila“, odgovara muteći žustro žumanjak, mlijeko i šećer. „Miškovica iz Donje štrade rodila je jedno dite od tri oca.“ 



FeltöltőP. T.
KiadóAlgoritam
Az idézet forrásaADIO KAUBOJU
Megjelenés ideje

VISZLÁT, KOVBOJKÁM (Magyar)

Jól láttam, hogy az alatt a néhány esztendő alatt, amit én a futószalagon töltöttem, ott ahol egyébként is minden rohan és növekszik, hozzám képest itt is minden gyorsan és alaposan megváltozott. Ritkán jártam ugyan haza, de mindannyiszor megütköztem a belváros látványán, mert a város nyugati része ahol a nővérem lakik, úgy fest mint egy csillogó-villogó showroom, egy bezúzott és kirabolt világ rikító kirakata. Bejutni oda felér egy digitális kalanddal, hiszen minden ismerős sarok mögött újabb és egyre zabolátlanabb szilikonos hordákba botlok. A levegőbe porlasztott adrenalin nem más mint átható és tüdőbomlasztó aeroszol.

Lejárok a hatalmas, betonplatós, nyugágyas és koktél-báros strandokra, ahogyan a marinákba is, ahová mint egy ház, akkora orosz jachtok kötnek ki és a rámpákkal, biztonsági őrökkel védett szállodatelepekhez; lom és törmellék szanaszét, markológépek és teherautók, rengeteg acél váz és fekete opak üvegtábla, s ez a fémes csillogás ott a forró napon az emberől kiöli a vágyat, hogy egyáltalán legyen szeme. Mégis leginkább a madarakat, a delfineket és a repülőhalakat szánom. Gondolom, mennyire borzaszthatja őket az ilyesmi, ha szálltukban, a tengerből vagy a levegőben, netán idetévednek.

Keletre onnan az ipartelep. A kelet itt olyan mint egy zátonyra futott óriás hajóroncs. A félsziget legszélén pedig, a hajógyár, a magas zöld daruk és hangárok, a cementgyár és a lerobbant vasművek, egy rettentő hulladékudvar mögött postahivatalostól, templomostól ott kusshad a kifakult Régitelep, elpocsolyásodott, nyálkásan, feketélően elkoszolódott révével együtt: egy nevetségesen piciny település a messzi, éjjel ránk hunyorgó felhőkarcolók árnyékában.

Rám és Mara pislognak, amíg ott ücsörgünk a balkonon és műanyag flaskóból szopogatjuk a langyos sört, vagy éppen dinnyét falatozunk, a kerítésre szerelt ventillátor pedig megjátsza nekünk a szelet. Légkondi híján szomszédaink háromüléses kanapéágyon hálnak kint a teraszon, néhol az egész család. S már jóval a híradó előtt kitelepednek tévézni. Ami azt illeti, itt aztán tényleg semmi sem változott, semerre sem mozdult. De lehet, hogy számomra mégis ez a világon az egyetlen igazán ismerős szöglet, szentély és burok, amely megóv, az egyetlen biztonságos hely. Csüggedtség plusz mentsvár, s a kesernyés langyos folyadék élvezete, ebből 25% grátisz, némi tengerről támadó porral, noha annak a szélhez vajmi kevés köze van.

A környező portákon már virágzik a leánder, a kapri és a murvafürt. A sárga Jill – a ház egyetlen macskája – szemében is csillagok módjára ott ég egy-egy utcai lámpa.

A környező világ és a város ilyen estéken nem nyugatra és keletre, hanem mint az együgyű állat agyában, csakis északra és délre tájolódik. Már pedig így van ez, amióta a világ a világ, urbi et orbi, mutatja ezt a moha, az iránytű, a szélrózsa, a vándormadár, üzeni a ritmus, amelyre az emberek táncra perdülnek, a nyelvek mozgása az északi és déli félteke között, eszerint basznak önfledten az angolnák és a kalászhalak a gázlókban, s megeshet, hogy közibük taposol, ha netán betévedsz abba az eleven lobogásba és sekély csobogásba, eszerint vándorolnak a madarak és ilyen alapú a mapa mundi is, így mozog a Hold és az Esthajnal csillag, alakul a seprűzanót határa a hegyoldalon.

Ilyenkor tűnik úgy, hogy minden oké, s ez néha majdnem olyan is, mintha valóban így is lenne.

 

„A nyugdíjhátralékbul“, mondja a Ma, s közben csonkolja a dinnyét egy tompa késsel, „mekcsinátatom a síremléket.“

A részvényeinek árát pedig, mihelyt túlad rajtuk, beteszi a bankba a takarékkönyvemre.

„Bármikó megeshet, hogy eccer be akarod tényleg végezni aszt a zegyetemet.“

Erre én már csak annyit mondtam: „Rendben. Azért majd inkább félreteszem nyugdíjig, hátha addigra már a Holdba is lehet utazni. Mert a részvényeidből csak úgy, símán, még két percre se tellne ott fenn a Holdon.“

„Te tán mehecc is a Holdba“, zárja le a dolgot és bólogatva behúzza maga után a papucsát a zöld függöny mögé, amely a konyhát választja el egy rögtönzött, vegyes, se ebédlő, se nappali rendeltetésű helyiségtől, az ilyesmit mifelénk csak tinelnek hívjunk.

 

„Vén, szutykos kölyök“, mondja a minap nővérem, utalva Mara. „Láttad-e, hogy mennyire elpetyhűdt lett az arca? Mint egy borzebnek!, tette hozzá.

 „Cate Blanchett szerint a ráncok az csak jót tesznek“, jegyeztem meg erre. „Mert annyira kifejezőek.“

„Méghogy Cate Blanchett szerint jót tesznek? Jézusom, Dada! Hogy jön ez most ide?!, lobbant haragra, hörpintett a kávéból, majd mutatóujjával gondosan kitörölte élénk rózsaszínű szája sarkából a zaccfoltot.

 

„Éhes vagy!“, kiáltja el magát a zöld függöny. „Pediglen nincs is itthon friss kenyér! Nem vót érkezésem venni, mer az albán hamarább zárt. Várj csak, csinálok bundáskenyeret“.

Nem szeretem a bundáskenyeret, hogyhogy nem tudod ezt megjegyezni?, böktem volna ki kishíján, de meggondoltam magam s csak beszóltam: „Jöhet.“

A függöny mögött sebtében pléhtányércsörömpölés, roppan a tojáshéj, csobog a tej.

 „Tudtad-e, hogy a fecskehal vedlik? Azután, hogy északról visszajött délre? Leveti a tollát, aztán pikkelyeket és uszonyokat növeszt, hogy tudjon ismét rendesen úszni.“

Néha ilyen bugyuta dolgokat mesélek neki, leginkább a saját szórakoztatásomra.

„Csernobil után mán minden leheccséges“, válaszolja és csak keveri bőszen tejjel és cukorral a tojás sárgáját. „Miškovné is a zalvégen három apától szült egy gyereket.“



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaVISZLÁT, KOVBOJKÁM

minimap