Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Sipos Tamás: Per un attimo rimaniamo coricati ancora (Még egy pillanatra fekve maradunk Olasz nyelven)

Sipos Tamás portréja

Még egy pillanatra fekve maradunk (Magyar)

Belefeledkezve vagy éppen belenyugodva
a körülöttünk elzúgó nehéz gépzajokba
a hátrahagyott fáinkról beszélgetünk.
Hintázó down-kóros gyerekek visítozásától
zsibong a kinti világ. A helyiek az ajtók
felett kuporgó majomszobrok miatt
„majmos háznak” hívják a szanatórium-
sárga épületet, ahol éppen most élünk.
 
Elmarad a kakasszó és vele a feltámadás is.
Ez a város csak akkor elviselhető, amikor
viharfelhők borítják. Ilyenkor neked
a térded, nekem a tarkóm bolydul
fel, mintha mikroszkopikus hangyák
hordanák szét bennük a fájdalmat.
 
A szemed alatti elpattant hajszáleret nézem,
a gyomrodban megbújó foltokra gondolok
és úgy merülök el a combodon húzódó
striákba, mintha egy tengerpart napfénycsíkos
vize volna.
 
Csak fekszünk és a ködfalaink mögötti
belső tájainkat járjuk. Keresünk valamit,
ami talán már régen elveszett, mint
ahogy egy kiirtott erdő keresi a fáit.



FeltöltőSipos Tamás
Az idézet forrásaHévíz
Könyvoldal (tól–ig) 979. old.
Megjelenés ideje

Per un attimo rimaniamo coricati ancora (Olasz)

Assorti o solo rassegnati al rumore ossessivo
delle macchine, che rombano vicino a noi,
parliamo degli alberi lasciati dietro di noi.
Il mondo esterno è pervaso dal gran vociare dei
bambini down altalenanti. Quelli del luogo, la
casa gialla del sanatorio, dove viviamo adesso,
la chiamano la “casa delle scimmie”, per via delle
statue delle scimmie accovacciate sopra la porta.
 
Manca il canto del gallo e con esso anche
la resurrezione. Questa città è sopportabile
solo s’è coperta dalle nuvole di tempesta.
In casi come questa, a te il ginocchio, a me la
nuca è in agitazione, come se in loro formiche
microscopiche stessero portar in giro il dolore.
 
Guardo il capillare rotto sotto il tuo occhio,
penso alle macchie celate nel tuo stomaco,
m’immergo tra le strie delle tue cosce, come
se fosse l’acqua striata dalla luce solare, in
riva al mare.
 
Siamo coricati e dietro le nostre mura di nebbia
percorriamo i nostri paesaggi interni. Cerchiamo
qualcosa, che forse s’è perso da tempo, come
cerca i suoi alberi il bosco sterminato.
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap