Arany János: Oj, roky, budúce vy roky ... (Évek, ti még jövendő évek Szlovák nyelven)

My hair is gray, but not with years.
Byron

Évek, ti még jövendő évek,
Kiket reményem megtagad,
Előlegezni mért siettek
Hajam közé ősz szálakat?
Miért vegyülget ily korán e
Lombok közé sápadt levél,
Emlékeztetni a vidor fát,
Hogy majd kiszárad és - nem él!

Nem evvel tartoztok ti nékem:
Kaján elődötök, a mult,
Adós maradt sok szép örömmel,
Míg szerfölött is oszta bút;
Ennek kamatját, jó reményül,
Fizessétek le most nekem;
Ki tudja, úgyis: érem én azt,
Hogy a tőkét fölvehetem?

Vagy épen azt jelenti e hó,
Fürtömre mely szállongni kezd,
Hogy bár rövid volt, vége! vége
Nyaramnak s a tél berekeszt? -
S hogy meg ne essék szíve rajtam,
Ha jókor meglep a halál,
Azért kell, mint az ősz kalásznak,
Megérnem a sarló alá?

Úgy van. Nem évek száma hozza
- Nem mindig - a vén kort elé:
Kevés esztendők súlya szintúgy
Legörnyeszt a mély sír felé.
És nékem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék.

Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény;
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!

Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát,
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!

Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!
Bűnöd csak egy volt: az erény.
Ha veszteség ennek jutalma,
Jajgassak-é, hogy megnyerém?
Vigasztalásul, annyi szenved,
És szenved nálam annyi jobb;
Miért ne én is... porszem: akit
A sorskerék hurcol s ledob!

My hair is gray, but not with year
Byron.

Oj, roky, budúce vy roky,
čo nádej upiera mi vás:
čo tak vám náhlo preddavkovať
vlas sivý vo môj tmavý vlas?
Nač’ mieša sa v húsť kyprej listvv
tak skoro tento bledý list,
upomnúť bodrý strom, že vyschne
raz —- zmaru bude za korisť!

Nie týmto ste vy povinné mne :
váš mrcha predok, minulosť.
moc radostí mi zostal dlžen,
kým žiaľov prial mi viac než dosť:
tej požiadavky, dobrou čákou.
zaplaťte úroky mi včuľ;
veď beztak kto zná: dožijem-li
to. istiznu bych vyzdvihnul?

A či to práve značí sneh ten,
čo v kadere sa trúsi mi,
že, krátkemu hoc, koniec, koniec
je letu, vchádzam do zimy? —
A by ma nebolo jej Túto,
keď smrť preds’ prikváči ma tak
včas, preto treba mi, jak klasu
sivému, dozrieť pod kosák?

Tak je. Nie počet — aspoň nie vždy —
liet privádzava starobu:
i málo rokov bretnä tiež tak
prikrčiť v stave ku hrobu.
A mne z tiarch na zemi i strastí,
ej, dosť sa ušlo všakových:
im rovnomerné totu blaho
aj nadarmo ver’ úfal bych.

Ach, starý som: môj zkúsenosti
sklad naplnil sa do sýta:
tam leží, v troskách, môjho žitia
vodcovská hviezda rozbitá;
tam tkanice chlp: viera; kusá
tiež kotva: nádej; v imaní,
hla, takej sbierky jakby mladoň
za kmeťa nebol uznaný!

Sa obzriem: a pár milých druhov
niet viac, púšť vôkol, cudzina;
úzkostné vešia po mne oči
tonúca v slzách rodina.
Dosť žil som, dosť, by zbudla po mne
pamiatka tu doľ: v pamäť, och,
horúcu biedu zanechám a
tých nešťastníkov dvoch či troch!

Však zmĺkni, ponos; nezúr, srdce!
Ctnost: to bol tvoj hriech doposiaľ.
Ak tej mzdou ztrata, či mám kvíliť,
že zplna som ju obdržal?
V útechu, trpia, ach, tak mnohí,
i lepší než ja trpia tu:
zač’ nie ja... smeť: juž súdby kolo
zaberie, shodí v obratu! ?