Babits Mihály: The Epilogue of the Lyric Poet (A lírikus epilógja Angol nyelven)

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Compelled to be the hero of my verse,
the first and last in every song I write,
I long to shape in them the universe,
but naught beyond my self comes in my sight.

There's naught but me: such thoughts I start to nurse;
if there is, God alone can get it right.
A blind nut shut in shell: this is my curse –
to await being cracked in hateful night.

To break my magic ring I try in vain.
Only my arrow pierces it: desire­ -
though I know well my hopes will shrink by half.

prison for my own self I must remain,
being subject and object, son and sire,
being, alas, both omega and alpha.