Illyés Gyula: En gjenfunnet karavane-dagbok (Megtalált karaván-napló Norvég nyelven)

Már csak az iránytű bizakodott,

hebegett: adott

hűdött nyelvével jelet: valahol

van, ami válaszol.

Mentünk tovább

megint egy napnyi sivatagon át.

Ékírásos ábráival

egy sziklafal.

Sor sorra zagyván, konokon:

ráncok egy őrült homlokon.

Vén, hajdani

Idő vivódik itt.

Semmit se bír már mondani.

Így csak a szél visít.

A szempillán homok. Az izzadt ujjak közt homok.

Homok, ha összeér a fog.

Megöltük út-tudó tevénket.

Ettünk egy utolsó ebédet.

Til slutt var bare kompasset med håp,

stammende ga det

tegn fra seg med sin lammede tunge:

det fantes stadig sted som svarte.

Igjen tok vi en dagsmarsj

igjennom ørkenen.

Da en klippevegg

med hieroglyfer.

Rad på rad, broket, hardnakket:

rynker på en galnings panne.

Den gamle fordums Tid

strir her med seg selv.

Men klarer ikke å si mer.

Alene vinden hviner.

På øyenvippene sand. Mellom de svette fingrene sand.

Sand knaser mellom tennene.

Vi slaktet vår kamel som kjente veien.

Vi spiste vår siste middag.