Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Illyés Gyula: Al giudicante (Az ítéletmondóhoz Olasz nyelven)

Illyés Gyula portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Az ítéletmondóhoz (Magyar)

                                „Maecenas atavis…” –

Horatius
Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből
én is főt s derekat fölfele szoktató
máris szembetünő művet emeltem, új
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.

Én sem múlok el így jeltelen. A halál
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol
álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő,
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.

Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át
kézzel tartva a gallyt a követők előtt –
úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.

S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,
jólhordó közeget lel; ami terhe volt,
szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar.

Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű
székely, mind aki szót ért, magyarán magyart.

Tömbként állok. Üres füllel a szóra már
s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor
megformált. Mereven jobbom előre int,
daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt.

Élvén sokszorosan így jelenek meg az
ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt,
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár –
Állok csak s mutatok s egyre emelkedem.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://illyesgyulahagyateka.blogspot.hu/2012/12/az-iteletmondohoz.html

Al giudicante (Olasz)

                                „Maecenas atavis…” –
Orazio
Solo tu non apprezzi il mio lavoro. Anch’io avevo
innalzato dal nulla un’opera rilevante, qualcosa
a cui si guarda all’insù, in questa ventosa e nuda
distesa di sabbia, un nuovo segnale stradale.
 
Così, non sparirò neppure io da anonimo. Sebbene la
morte potrebbe atterrarmi anch’oggi: dove mi trovavo,
rimarrà il vuoto, il tempo scorrente si dibatte in cerchio,
lo circonda come se fosse una statua, matura il vuoto.
 
La plebaglia, da cui provengo, mi prende d’esempio,
La mia strada conquistata a fatica come nel folto della
montagna, reggendo in mano un ramoscello davanti ai
seguaci che la mia strada sia anche la loro strada.
 
La mia voce oggi rauca, nel grande silenzio del suo
origliare, attende e osserva il segnale, trova l’ambiente
adatto, conosciuto per propagarsi; quel, che era un peso,
si schianta splendente, come una tempesta matura.
 
Niente la può reprimere. La grande famiglia approva:
il tozzo vignaiolo cumano, l’asciutto sterratore jassico,
il fedele siculo pronunciano le mie parole, tutti quelli,
che intendono la parola detta, cioè le parola ungherese.
 
Sto come un blocco senza posa. Le orecchie, che non
sentono più le parole e la saggia ragione; col viso torvo,
come quest’epoca m’aveva formato. Il mio destro punta
in avanti caparbiamente, come un tempo davanti l’arma.
 
Vivendo per infinite volte, così apparirò davanti il
giovane servo, più triste del proprio bue, e anche là,
dove ormai neppure il poppante attende la cena –
fermo senza tempo, segnalo e mi elevo di continuo.
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap