Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

József Attila: Al borde de la ciudad (A város peremén Spanyol nyelven)

József Attila portréja
Jamís, Fayad portréja

Vissza a fordító lapjára

A város peremén (Magyar)

A város peremén, ahol élek,

beomló alkonyokon

mint pici denevérek, puha

szárnyakon száll a korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

És mint nehéz esők

vastag rongyai mosogatják

a csorba pléhtetőt -

hiába törli a bú szivünkről

a rákövesedőt.

 

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.

Uj nép, másfajta raj.

Másként ejtjük a szót, fejünkön

másként tapad a haj.

Nem isten, nem is az ész, hanem

a szén, vas és olaj,

 

a való anyag teremtett minket

e szörnyű társadalom

öntőformáiba löttyintve

forrón és szilajon,

hogy helyt álljunk az emberiségért

az örök talajon.

 

Papok, katonák, polgárok után

igy lettünk végre mi hű

meghallói a törvényeknek;

minden emberi mű

értelme ezért búg mibennünk,

mint a mélyhegedű.

 

Elpusztíthatatlant annyian,

mióta kialakult

naprendszerünk, nem pusztítottak

eddig, bár sok a mult:

szállásainkon éhinség, fegyver,

vakhit és kolera dúlt.

 

Győzni fogó még annyira

meg nem aláztatott,

amennyire a csillagok alatt

ti megaláztatok:

a földre sütöttük szemünk. Kinyilt

a földbe zárt titok.

 

Csak nézzétek, a drága jószág

hogy elvadult, a gép!

Törékeny falvak reccsennek össze,

mint tócsán gyönge jég,

városok vakolata omlik,

ha szökken; s döng az ég.

 

Ki inti le - talán a földesúr? -

a juhász vad ebét?

Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk

nevelkedett a gép.

Kezes állat. No, szóljatok rá!

Mi tudjuk a nevét.

 

És látjuk már, hogy nemsoká

mind térdre omlotok

s imádkoztok hozzá, ki pusztán

a tulajdonotok.

De ő csak ahhoz húz, ki néki

enni maga adott...

 

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,

az anyag gyermekei.

Emeljétek föl szivünket! Azé,

aki fölemeli.

Ilyen erős csak az lehet,

ki velünk van teli.

 

Föl a szívvel, az üzemek fölé!

Ily kormos, nagy szivet

az látott-hallott, ki napot látott

füstjében fulladni meg,

ki lüktetését hallotta a föld

sok tárnás mélyeinek!

 

Föl, föl!... E fölosztott föld körül

sír, szédül és dülöng

a léckerités leheletünktől,

mint ha vihar dühöng.

Fujjunk rá! Föl a szivvel,

füstöljön odafönt!

 

Mig megvilágosúl gyönyörű

képességünk, a rend,

mellyel az elme tudomásul veszi

a véges végtelent,

a termelési erőket odakint s az

ösztönöket idebent...

 

A város peremén sivít e dal.

A költő, a rokon,

nézi, csak nézi, hull, csak hull a

kövér, puha korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

A költő - ajkán csörömpöl a szó,

de ő, (az adott világ

varázsainak mérnöke),

tudatos jövőbe lát

s megszerkeszti magában, mint ti

majd kint, a harmóniát.

 

1933 tavasza



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet

Al borde de la ciudad (Spanyol)

Al borde de la ciudad, en donde vivo,

al derrumbarse los crepúsculos,

vuela el hollín en blandas alas

como murciélagos pequeños

y se solidifica como el guano

fuerte y grueso.

 

Así se asienta en nuestras almas este tiempo.

Y como espesos trapos

de pesadas lluvias

lavan el mellado techo de hojalata,

en vano la tristeza borra de nuestro corazón

lo que está sobre él petrificado.

 

La sangre también puede lavarlo. Así somos.

Gente nueva, enjambre de otra especie.

Pronunciamos la palabra de otro modo, el pelo

se pega a nuestra cabeza de otro modo.

Ni Dios ni la mente, sino

el carbón, el hierro y el petróleo,

 

la materia real nos ha creado

echándonos hirvientes y violentos

en los moldes de esta

sociedad horrible,

para afincarnos, por la humanidad,

en el eterno suelo.

 

Tras los sacerdotes, los soldados y los burgueses

al fin nos hemos vuelto fieles

oidores de las leyes:

por eso el sentido de toda obra humana

zumba en nosotros

como un violón.

 

Desde que se formó

el sistema solar,

aunque es mucho el pasado

tantas gentes no nos han destruido, indestructibles:

armas y glorias, superstición y cólera

en nuestras moradas devastaron.

 

El vencedor futuro

jamás se vio humillado

como nos humillasteis

bajamos al suelo la mirada. El secreto

guardado en la tierra se abrió.

 

¡Mirad cómo se ha vuelto una fiera

la fiel máquina!

Frágiles pueblos crujen

como el delgado hielo de un charco.

Cuando la fiera salta, el revoque de las ciudades

se desprende, y el cielo retumba.

 

¿Quién doma —quizá el terrateniente—

al perro salvaje del ovejero?

Su infancia es la nuestra. La máquina

se crió junto a nosotros.

Es un manso animal. ¡Vamos, llamadla!

Nosotros conocemos su nombre.

 

Y dentro de poco ya veremos

como todos os arrodilláis y le rezáis

a ella que no es más que vuestra propiedad.

Pero ella sólo lame

a aquel que le dio de comer en la mano.

 

Henos aquí, desconfiadamente unidos

los hijos de la materia.

¡Levantad nuestro corazón! (Él pertenece

a aquel que lo levanta.)

Tal fuerza sólo puede poseer

quien está lleno de nosotros.

 

¡Izad el corazón por encima de los talleres!

Un corazón tan grande y cubierto de hollín

sólo han visto aquellos que han mirado al sol

asfixiándose en su propio humo, aquellos

que han escuchado palpitar

las galerías profundas de la tierra.

 

¡Izad el corazón! Alrededor de esta tierra dividida,

la empalizada llora, se marea y tropieza

al soplo de nuestro aliento

igual que cuando se desata la tormenta.

¡Soplemos en ella, izad el corazón,

que humeé allá arriba!

 

Mientras llega la claridad,

nuestra capacidad maravillosa, el orden

con que la mente concibe

la finita infinitud,

las fuerzas de producción por fuera

y los instintos por dentro...

 

Al borde de la ciudad chilla esta canción.

El poeta, el pariente,

mira y mira cómo cae el hollín blando, espeso,

que cae y que cae

y se solidifica como el guano

fuerte y grueso.

 

La palabra chirría en la boca del poeta,

pero él, ingeniero

de las maravillas de nuestro mundo,

penetra en el futuro consciente

y construye dentro de sí —como después vosotros

afuera— la armonía. 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.materialdelectura.unam

minimap