József Attila: Mamma (Mama Norvég nyelven)

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében. 

Hver dag i denne uken har jeg tenkt 
ustanselig på mamma har jeg tenkt: 
Hun gikk mot tørkeloftet, varm og snar. 
Det knirket i en kleskurv som hun bar. 

Den tiden var jeg ærlig og fri, 
så ærlig nemlig som et barn kan bli. 
Jeg trampet vilt i marken og skrek: 
La andre vaske, ta meg med og lek! 

Hun så forbi meg uten et ord. 
Hun hengte bare tøyet på en snor. 
Snart steg det i et blendende sus. 
Det lyste og flagret om vårt hus. 

For sent å stoppe gråten. Jeg forstår 
hvor stor hun er, nå lyser hennes hår. 
Det flagrer mellom skyer, stort og grått. 
Hun blekner himmelvannet himmelblått.