Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kosztolányi Dezső: Škovránok (Pacsirta Szlovák nyelven)

Kosztolányi Dezső portréja

Pacsirta (Magyar)

Ákos elkacagta magát, oly erősen, hogy kacaja áthallatszott a nyitott lakáson a hálószobáig, hol az asszony az ágyban aggódva leste, hogy mi történt, homlokát ráncolva kérdezte magától, hogy miért nevet az ura. Az gyorsan visszajött.
– Mi volt itt? – kérdezte azon a durva hangon, melyet megérkeztekor használt, és ismét megállt a hálószoba közepén. – Micsoda kutyakomédia? Bál volt itt? – és úgy nevetett, hogy köhögött, elfulladt a szava.
– Min nevetsz?
– Bál volt – ismételte Ákos –, bál volt a mi házunkban? Mulattál, anya?
– Vártalak – mondta az asszony egyszerűen – és zongoráztam.
– Az ám – szólt Ákos gúnyosan –, bál volt – és vádlóan –, bál.
De alig ejtette ki ezt, torkát görcs szorította össze, lehanyatlott a zsöllyébe, és zokogni kezdett. Egész testét rázta a száraz-zokogás, mely szájából vonyítva, könny nélkül szakadt ki. Odaborult az asztalra.
– Szegényke – jajgatott –, szegényke, csak öt sajnálom.
Maga előtt látta Pacsirtát, úgy, amint az álomban: a palánk mögül nézett rá eszelősen, és kérte, hogy segítsen rajta. Nem bírta el ezt a képet, meg azt, amit érzett. Szinte csaholta keservét.
– Jaj, mennyire sajnálom, jajajaj.
– Miért sajnálod? – kérdezte az asszony.
Felesége nem akart belemenni a játékba. Szerepe különben is könnyebb volt. Bódultan hevert ugyan a szokatlan, kései lefekvés miatt, de azért rendelkezett ellenőrző értelmével, azonkívül nem látta azt az álomalakot, melyet az ura, és nem olvasta Pacsirta levelét sem, mely mély benyomást gyakorolt Ákosra.
– Sohase sajnáld – szólt az asszony, hogy nyugodt, hideg szavával hűtse –, semmi okod rá. Elutazott. Majd visszajön. Neki is kell szórakozni. Ne légy oly önző.
– Milyen árva – suttogta Ákos, maga elé meredve –, milyen árva.
– Holnap megjön – mondta az asszony közönyt tettetve. – Holnap este itt lesz. Akkor nem lesz árva. No, feküdj már le.
– Nem értesz engem – felelt az öreg indulatosan. – Nem arról beszélek.
– Hát miről?
– Arról, ami itt fáj, itt – és szívét verte. – Arról, ami itt van. Erről itt. Mindenről.
– Aludj már.
– Nem alszom – mondta Ákos hepciásan. – Azért sem alszom. Most végre beszélni akarok.
– Hát beszélj.
– Mi őt nem szeretjük.
– Kik?
– Mi.
– Hogy mondhatsz ilyent?
– Igenis – kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. – Gyűlöljük öt. Utáljuk.
– Megőrültél? – kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt.
Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.
– Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg…
Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.
Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá.
Ákos azonban nem beszélt.
Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt van a nagy, végső leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy mégsem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült a szemben lévő zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan s valamit, egy csöppet kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor ura beszélni kezdett.
Ákos így folytatta:
– Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett? Csak én tudom, az én apai szívem tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idő. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz.
– Miért?
– Miért? – kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta. – Azért, mert csúnya.
Elhangzott, először. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük.
Az asszony fölugrott. Nem, mégsem így képzelte el ezt. Mikor a leányáról beszélgettek, és kíméletesen kerülgették a kérdést, azt gondolta, hogy egyszer majd csakugyan rátérnek részletesebben, és pontról pontra kifejtik, talán napokig is vitatkoznak, ő meg az ura és talán néhány rokon, Béla és Etelka, mintegy bizottsággá alakulva, de nem ily nyíltan, nem ily durva egyszerűséggel. Az, amit Ákos mondott, egyszerre véget vetett minden további ellenmondásnak, eszmecserének, lehetőségnek. Fájt neki. Fölháborította a kegyetlensége, az őszintesége. Egy nőt sértett meg az ura, az ő leányát sértette meg. És mintha csak ez a sérelem történt volna vele, haragosan, duzzogva rikoltott föl:
– Nem, nem.
– De igen, igen. Csúnya, nagyon csúnya – kiáltott Ákos kéjelegve –, csúnya és öreg szegény, ilyen csúnya – és száját-orrát förtelmesen elhúzta –, olyan csúnya, mint én.
Föltápászkodott a zsöllyéből, hogy megmutassa magát igaz mivoltában, és az asszony mellé állt.
Így meredtek egymásra Pacsirta agg szülei, egy ingben, mezítláb, majdnem meztelenül, a két kiszáradt test, melynek öleléséből valaha a leány született. Mind a ketten reszkettek az izgalomtól.
– Részeg vagy – szólt az asszony megvetően.
– Nem vagyok részeg.
– Az Isten ellen vétkezel.
– Ha sánta volna – ordított Ákos –, ha púpos volna, ha vak volna, akkor sem volna ilyen csúnya – és most már sírt, bő könnyek mosdatták szivarhamutól mocskos arcát, gyötrődő lelkét.
Az asszony azonban kiegyenesedett.
– Kérlek – mondotta egyszerre oly szigorúan, hogy ezt nem lehetett róla föltételezni, szemében oly éles értelemmel, melyet eddig nem látott senki, nem ismert senki abban a környezetben, amelyben mozgott. – Kérlek – és fölemelte hangját –, megtiltom, hogy így beszélj a leányomról. Ő az én leányom.



KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásap. 364-367.

Škovránok (Szlovák)

Ákos sa tak silno rozosmial, že sa jeho smiech rozliehal po celom byte, až po spálňu, kde matka v posteli úzkostlivo striehla, čo sa stane, vraštiac čelo, lebo nevedela, nad čím sa jej muž smeje. Už sa aj vracal.
– Čo tu bolo? – spýtal sa znovu s tým drsným hlasom, ako keď prišiel a znovu si stal prostred spálne. – Čo to tu bolo za psinu? Či tu bol bál? – a tak sa rozosmial, až kašlal, a posledné slová sa v ňom zadrhli.
– Čomu sa smeješ?
– Bál tu bol, - opakoval Ákos, – v našom dome bol bál. Zabávala si sa, mamka?
– Čakala som ťa, – povedala žena celkom prosto, – a hrala som na klavíri.
– Akurát, – povedal Ákos posmešne. – Bál tu bol, – a s výčitkou, – bál, bál.
Len čo vyslovil posledné slovo, kŕč mu stiahol hrdlo, klesol do kresla, začal vzlykať. Celým telom mu lomcoval suchý vzlykot, dral sa mu z úst celkom bez sĺz. Zvalil sa na stôl.
– Chúďatko, – vzlykal, – chúďatko, len ju ľutujem.
Pred sebou videl Škovránka tak, ako vo sne: šialenými očami hľadí naňho spoza plota a prosí o pomoc. Nezniesol tento obraz, ani to, čo cítil. Takmer zavýjal od bolesti.
– Jaj, ako ju len ľutujem, jaj, jaj, jaj.
– Prečo ju ľutuješ? – opýtala sa žena.
Žena sa nechcela zúčastniť tejto hry. Jej úloha bola ľahšia. Neisto sa prevracala na posteli, lebo si ľahla spať neobyčajne neskoro, na zachovala rozvahu a okrem toho nevidela tú postavu zo sna, ako jej muž a nečítala ani Škovránkov list, ktorý urobil taký dojem na Ákosa.
– Neľutuj ju, – povedala žena, aby ho pokojným, chladným slovom upokojila. – Nemáš na to dôvod. Odcestovala. Veď sa vráti. Nech sa i ona trochu zabaví, nebuď taký egoista.
– Aká sirôtka, – šepkal Ákos, hľadiac pred seba, – aká sirôtka.
– Zajtra sa vráti, – povedala žena, predstierajúc ľahostajnosť. – Zajtra večer tu už bude. Potom už nebude sirôtka. No, ľahni si už.
– Nerozumieš mi, – odpovedal starý podráždene. – Nerozprávam o tom.
– Tak o čom?
– O tom, že ma tu balí, tuná, – a ukazoval na srdce. – O tom, čo je tu. O tom. O všetkom.
– Spi už.
– Nebudem, – povedal Ákos tvrdohlavo. – Just nebudem spať! Teraz konečne chcem rozprávať.
– Tak rozprávaj.
– My ju nemáme radi.
– Kto my?
– No my.
– Ako môžeš povedať také niečo?
– Áno, – kričal Ákos a buchol na stôl ako predtým. – Nenávidíme ju. Je nám odporná.
– Zošalel si? – kričala žena, ktorá ešte vždy ležala v posteli.
Ákos chcel ženu vyviesť z rovnováhy, rozhnevať ju, ustavične zvyšoval hlas, až sa mu zlomil, nakoniec vrieskal.
– Chceli by sme, aby tu nebola, tak ako teraz. A bolo by nám jedno, keby, chúďa, v tomto okamihu, hoci aj zo...
To posledné slovo nevyslovil. Ale bolo to ešte strašnejšie, ako keby ho bol vyslovil.
Žena vyskočila z postele, stala si pred neho, aby zabránila škandálu. Bola smrteľne bledá. Chcela niečo odpovedať, ale slovo jej uviazlo v hrdle, lebo hoci bola veľmi vzrušená, myslela na tú príšernú vec, na ktorú muž cielil a uvažovala, či je to pravda, alebo nie. Zarazená pozerala na neho.
Ákos mlčal.
Žena si už teraz priala, aby prehovoril. Priam požadovala, aby niečo povedal, aby to vyslovil, aby vyriekol všetko. Cítila, že teraz nastala posledná hodina účtovania, na ktorú toľko ráz myslela, ale verila, že k tomu predsa nedôjde, a tobôž nie s ním, a teraz. Sadla si naproti do kresla, triasla sa na celom tele, ale predsa odhodlaná, ba i trochu zvedavá. Ani neprerušovala muža, keď začal rozprávať.
Ákos pokračoval:
– Či by to nebolo lepšie? Aj jej, chudine. Aj nám. Vieš, koľko vytrpela? Len ja to viem, len moje otcovské srdce to vie. Kadečo jej za chrbtom šeptajú, ohovárajú ju, vysmievajú sa jej. A my, mamka, čo sme si my vytrpeli! Rok, dva sme čakali, v nádeji, čas plynul. Verili sme, že je všetko len náhoda. Hovorili sme, že sa to všetko napraví. Ale bolo to čoraz horšie. Čoraz horšie a horšie bo bolo.
– Ale prečo?
– Prečo? - opytoval sa Ákos a potom celkom ticho pokračoval. – Preto, lebo je špata.
Vyslovil to po prvý raz. Potom zavládlo ticho. Medzi nimi nastalo trápne mlčanie.
Žena vyskočila. Nie, takto si to nepredstavovala. Keď rozprávali o dcére a ohľaduplne sa vyhýbali tejto otázke, myslela si, že raz sa k nej predsa vrátia a podrobne budú o nej uvažovať, možno aj niekoľko dní sa o nej budú hádať, ona a jej muž a možno aj niekoľkí z rodiny, Béla a Etelka, akási rodinná rada, ale rozhodne nie takto otvorene, tak kruto a jednoducho. To, čo vyslovil Ákos, znemožnilo akékoľvek protirečenie, výmenu názorov, nedávalo inú možnosť. Bolelo ju to. Jeho krutosť a úprimnosť ju pobúrili. Jej muž urazil ženu, urazil jej dcéru. Akoby to bola jediná krivda, vykríkla zlostne, nasrdená:
– Nie, nie!
– Ale áno, áno! Špata, veľká špata, – zvolal Ákos triumfálne, – špatná a stará, chudera, taká špata, – a skrivil tvár do odpornej grimasy, – je škaredá, taká škaredá ako ja.
Zviechal sa z kresla, aby sa ukázal, aký naozaj je, a stal si vedľa ženy.
Takto hľadeli na seba Škovránkovi ostarení rodičia, len v košeli, bosí, skoro nahí, dve vysušené telá, z ich objatí sa im kedysi dávno narodila dcéra. Obaja sa od vzrušenia chveli.
– Nie som opitý.
– Hrešíš proti bohu.
– Keby bola chromá, – kričal Ákos, – keby bola hrbatá, slepá, ani vtedy by nebola taká špatná, – ale už teraz plakal, hojné slzy zmývali tvár, celú od cigarového popola, aj utrápenú dušu.
Ale žena sa vzpriamila.
– Prosím ťa, – povedala zrazu tak prísne, že to nik nemohol predpokladať a s takým ostrým výrazom v očiach, aký dosiaľ u nej nik nevidel, aký dosiaľ nik nepoznal v prostredí, v ktorom sa pohybovala. – Prosím ťa, – a zvýšila hlas, – zakazujem ti takto rozprávať o mojej dcére. Je to moja dcéra.


KiadóTatran
Az idézet forrásaŠkovránok, p. 155–159.

minimap