Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Kosztolányi Dezső: Pago, triste canto (Boldog, szomorú dal Olasz nyelven)

Kosztolányi Dezső portréja
Melinda B. Tamás-Tarr portréja

Vissza a fordító lapjára

Boldog, szomorú dal (Magyar)

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.


KiadóKosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2000

Pago, triste canto (Olasz)

Ho già pane, ho vino pure,
ho prole e anche coniuge.
Perché affliggere mio cuore?
Ho sempre qualcosa da sfamarmi.
Ho giardino, addosso alberi piegati
si chinano frusciando sulla mia via 
e dentro la dispensa s’avanza negli anni
che è piena di noci, avellane, papaveri.
Ho anche una semplice, buona coltre,
un telefono, un bagaglio per viaggiare.
Ho anche un benefattore di buon cuore
e non devo supplicare alcun favore.
Non c’è più l’ombra opaca di altri istanti,
né l’uomo ebbro di nebbia e di pianti,
se io rivolgo il saluto persino raramente 
molte volte nel saluto mi precede già la gente.
Ho la luce elettrica che lumeggia rovente, 
ho un portatabacco di puro argento,
i miei penna e lapis solcano con scatto contento,
la vecchia pipa tra le mie labbra spande fumo. 
C’è un bagno per refrigerare mio corpo,
e quando passo a Budapest resa triste
del tutto ignoto non mi guarda la gente.
È la tristezza quello che canto
che con lacrime avvolge non solo un volto
e la vecchia Ungheria mi riconosce
come un suo giovine figlio cantatore.
Ma qualche volta mi fermo la notte
tormentando, declinando verso la morte,
così scavo il tesoro nel fondo,
il tesoro, quel vecchio, sul pavimento
come un malato febbricitante che torna a sé
sbrogliandosi dal suo sogno, turbato,
la mia mano cerca frugando:
ahimè, già, una volta che cosa ho agognato?
Perché non c’è il tesoro che ho anelato,
il tesoro per cui fino alle ceneri mi son bruciato.
Sono a casa qui, in questo mondo terrestre
e non sono già a casa nella volta celeste.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap