Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kosztolányi Dezső: Zlatý drak (Aranysárkány Cseh nyelven)

Kosztolányi Dezső portréja

Aranysárkány (Magyar)

Kitekintett a gimnázium előtti utcára, melyen azon a májusi reggelen ballagott, frissen és derűsen. Az ég fehér izzásig hevítve világított. Tekintetét egy pontra szögezte, kereste a sárkányt, melyet fölengedett az ifjúság, de az elröpült, s magával vitte mindenét. Csak a „Zöldfa” ajtója látszott. A kocsiúton, pörkölt fák, kiloccsantott tökbelek, eltiport uborkahéjak közt nyargalt a nyár, egyre növelve tüzét, megölte azt, amit életre hívott, s fénye már sűrűn, sárgán csurgott alá, mint a genny. Minden megérett, a földeken learattak, betakarították a termést. Kövér dongók zúgtak a tanári szobában, belepve az ablakot, élelmet keresve még a tintatartó keserű káváján is. Egyik dongó az ablakdeszkán petéit tojta.
Novák az életet közönségesnek érezte és utálatosnak.
Haza akart már menni.
Ki is lépett a folyosóra, de alig tett egy-két lépést, visszajött. Hazamenni, végighaladni az utcán, emberek között, lehetetlennek tetszett.
Noha a tanári szoba ajtaját bejövet nyitva hagyta, szórakozottan zsebeit tapogatta, mint aki kulcsot keres, mely ezt a nyitott ajtót ki tudná nyitni, s megszabadítaná cellájából, ahol rab.
Először Glück Laci képes levelezőlapját vette ki egyik zsebéből az Arany-szobor képével. „Budapesten is szeretettel…” Ez szép volt, jólesett rágondolni is, látni arcát egy másodpercig. Utána az „Ostor”-t vette ki, melyet a földre dobott. Aztán nadrágja hátsózsebéből a pisztolyt vette ki, melyet Fóris tanácsára vásárolt, önvédelmi célokra, diáktámadás ellen, s azóta szüntelenül magánál hordott.
Megörült neki, homályosan, de a másik pillanatban meg is riadt tőle s a szándékától, mely még nem fogamzott meg eléggé. Letette a tanári szoba asztalára, távol magától, mintegy jelezve, hogy semmi közösséget se vállal vele.
És félt.
Mitől félt? Azok a szegény verebek, melyeket az üvegbura alá tesz, s aztán kiszivattyúzza a levegőt, egyet-kettőt pihegnek, kitátják csőrüket, szemükre ráborul a jeges hártya. Mégis félt.
Egyszerre azonban kezébe ragadta a pisztolyt, és noha sohase kezelte, ügyesen félretolta a biztonsági zárat. Arcán harag lobogott fel, mint Fórisén akkor délután, de ő csak magára haragudott, kitől legtöbbet szenvedett, erre a buta gépezetre, melyet végre meg akart állítani. Kereste szívét, az ötödik és hatodik borda közt. Szíve vagy följebb, vagy lejjebb dobogott. Halántékához kapott. Bátorította magát, vagy elhessegette a rettenetes gondolatot?
Ment a pisztollyal az ajtó felé, mint aki valakit üldöz, egy láthatatlan ellenséget, kifelé igyekezve, s ott közvetlenül a küszöbön, a nagy vaskályha mellett a csövet magára fordította.
Nem a szívére, nem is a halántékára. A szájába vette, mint valami ételt, melyet szeret, a fogai közé harapta. Ez a legbiztosabb.
Csak egy pillanat lesz az egész. Látni fogja a fényt, mely kilövell a csőből, nyelvét, szájpadlását megperzselve, majd akár viharnál a villámlás után a mennydörgés, robaj hallatszik, mely mindennél nagyobb. Talán a puskapor szagát is érzi s egy utolsó fájdalmat, mely semmihez se hasonlítható. Csak egy másodperc. Aztán, mint a szegény verebek az üvegbura alatt.
Most elsütötte a ravaszt.
Nem így volt, nem így volt. Nem egy pillanatig, nem egy másodpercig tartott. Fejében, mint az órában, melyet összetörnek, megállt az idő. De mintha leszakadt volna a padlóval a földszintre, vele együtt pedig mintha rázuhant volna a mennyezet, mintha összedőlt volna az egész gimnázium s az égbolt is, az égbolt.
A golyó, minthogy a csövet tudatosan fölfelé irányította, szétroncsolta nyúltagyát. Novák Antal a küszöbön átesve a kályha elé bukott. Egypárat mozdult. Akkor beállt a nyugalom.
Gergely a földszinten a hatalmas bádogkannába öntögette vissza a tintát, melyet a diákok a padba erősített kis tintatartókban meghagytak. Hallotta a dörrenést. Azt hitte, hogy egy ajtót csapott be a szél, de gyorsabban szaladt föl az első emeletre, mint egyébkor.
Mikor a tanári szoba küszöbén megpillantotta a vad hentesmunkát, a vértócsát s az agycafatokat, melyeket a koponya szétrobbanó csontgolyója kivetett magából, kiabált:
– Tanár úr – s kicsit meghajlott, a szolga ösztönével fölebbvalója és parancsolója előtt –, tanár úr.
De mikor látta, hogy már nem él, nem szólt többet.
Döbbenten, meghatottan nézett rá, mint egy testvérre.
A másik iskolaszolgát szalasztotta el az igazgatóhoz. Az megjelent, lezáratta a tanári szobát, értesítette a rendőrséget, s intézkedett, hogy a tanintézetre azonnal tűzzék ki a gyászlobogót. 



KiadóAranysárkány, p. 657-659., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974

Zlatý drak (Cseh)

Pohlédl na ulici, jíž kráčel tenkrát onoho májového rána tak svěže a radostně. Nebe zářilo rozžhaveno do běla. Upřel zrak na jeďiný bod, hledal draka, jehož vyslala do oblak mládež, ale ten uletěl a odnesl s sebou všechno, co měl. Viděl jen dveře Zeleného stromu. Na vozovce mezi ohořelými poleny, vyhřezlými vnitřnostmi tykví, rozšlapanými slupkami od okurek cválalo léto, jež se stále více rozpalovalo a hubilo to, co vyvolalo v život, a jeho jas už stékal hustě a žlutě jako hnis. Všechno dozrálo, obilí bylo požato, úroda sklizena. Ve sborovně bzučel huňatý čmelák, narážel na okno a hledal potravu i na hořké obrubni kalamáře.
Nováka se zmocnil pocit, že život kolem něho je hrubý a hnusný.
Rozhodl se, že půjde domů.
Vyšel na chodbu, ale po několika krocích se vrátil. Projít ulicí, mezi lidmi mu připadalo nemožné.
Ačkoli dveře sborovny nechal otevřené, když vešel, roztržitě si ohmatával kapsy, jako by hledal klíč, aby si odemkl a vysvobodil se z cely, v níž je vězněn.
Z jedné kapsy vyndal pohlednici od Laciho Glücka se sochou Jánose Aranye. “. . . i v Budapešti s láskou. . .“To bylo hezké, příjemné, bylo milé vidět na okamžik jeho tvář. Potom vyndal “Bič“, ten hodil na zem. Konečně ze zadní kapsy vyndal pistoli, kterou zakoupil na Fórisovu radu pro účely sebeobrany v případě studentských útoků a od té doby neustále nosil při sobě.
Zaradoval se, ale jaksi nejasně, vzápětí se však zarazil a zděsil svého úmyslu, který v něm ještě nevzklíčil docela. Položil ji na zelené sukno, daleko od sebe, jakoby na znamení toho, že s pistolí nemá nic společného.
A pocítil strach.
Z čeho? Ubozí vrabčáci, které při pokusech dává pod skleněný zvon a pak jim vysaje vzduch, vydechnou, otevřou zobáčky a chladná mžurka jim zastře očka. A přece se bál. Pak najednou uchopil pistoli a hbitě ji odjistil, ačkoli se zbraní nikdy nezacházel. Tvář mu vzplanula hněvem, jako tenkrát odpoledne Fórisova, jenže Novák se zlobil jen na sebe, neboť největší trápení si způsobil sám, zlobil se na ten hloupý stroj, který chtěl konečně zastavit. Chtěl si nahmatat srdce, hledal je mezi pátým a šestým žebrem. Bušilo mu výš nebo níž. Sáhl si na spánek. Povzbuzoval se, nebo chtěl zaplašit strašnou myšlenku?
Postupoval s pistolí v ruce ke dveřím, jako by někoho pronásledoval, neviditelného nepřítele, a tam přímo na prahu, u velkých železných kamen obrátil hlaveň proti sobě.
Nenamířil ji na srdce, ani ji nepřiložil ke spánku, ale vzal ji do úst jako oblíbené sousto a sevřel ji zuby. To je nejjistější. Bude to jen okamžik. Uvidí záři, která se zableskne a ožehne mu jazyk a patro, a pak jako v bouřce po blesku hrom třeskne rána, silnější než všechno ostatní. Snad ucítí i pach střelného prachu a poslední bolest, již nelze přirovnat k ničemu. Bude to jen vteřina. A pak - jako ti ubozí vrabčáci pod sklem. Stiskl spoušť.
Nebylo, nebylo to tak. Nebyl to okamžik, nebyla to vteřina. V hlavě jako v hodinách, do nichž někdo udeří, se mu zastavil čas. Ale jako by se řítil i s podlahou do přízemi a s ním i strop, celá budova gymnasia, i nebeská klenba.
Namířil hlaveň úmyslně nahoru a kulka mu zasáhla prodlouženou míchu. Antal Novák padl ke kamnům. Tělo se ještě zachvělo a pak se dostavil klid.
V přízemí přeléval Gergely do velké plechové konvice inkoust, který zbyl po studentech v malých kalamářích, zapuštěných do škamen. Ránu uslyšel. Myslel, že vítr zabouchl někde dveře, ale vyběhl do prvního patra hbitěji než jindy.
Když na prahu sborovny uviděl krvavou kaluž a útržky mozku, jež ze sebe vyvrhla rozdrcená lebka, vykřikl: “Pane profesore,“ a sotva znatelně se uklonil pudem služebníka před pánem a nadřízeným, “pane profesore.“
Ale když viděl, že nežije, neřekl už nic.
Díval se na něj zděšeně, s dojetím, jako na bratra. 



Az idézet forrásaZlatý drak, p. 221-222, Odeon, Praha, 1974

minimap