Első zsoltár
Hajnal a pusztán.
A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint az idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe. Még nincs mész a tojáshéjban, a nap bizonytalanul elnyúlik, szinte szétfolyik; odaütött tojás a barna serpenyőben.
Kis tanya a végtelen pusztán.
Mesebeli házikó; megfeketült nádfedelét sötét moha lepi, gerincét szétrúgta a gólya meg a szélvész, vályogfala bármilyen vastag, mégis úgy hajlik, mint a pöfeteg gomba, egyszer csak ráborul a benne lakókra, de az még messze van, majd valamelyik téli viharos éjszakán.
Ma még boldog a tanya. Itt minden csak szép lehet, csak jó lehet és megelégedett. Emberállatok ősi lakhelye. Kerítés semerre, nyomasincs; minek? A legközelebbi tanya is úttalan távolságban van. Még a baromfi ellen sem kell keríteni. Kikaparnivalója nincs, ahogy a tyúk két görbe eperfáról leszáll, már megy a szomszéd tallóra kapirgálni.
Milyen jó volna itt élni, itt megnyugodni. Milyen jó volna itt gyermek lenni.
Kislány áll a mezőben, parányi csöppség a roppant ég alatt, két kicsi keze fejével az álmot dörzsöli a szemeiből, ott áll, ahogy Isten megteremtette, ott áll mezítelen a felfelé bámészkodó nap alatt.
Még a madarak is csak most ébrednek, s mindjárt vígan ficserékelnek, a kis embercsirke duzmaszkodva csak áll, csak áll. Vékony kis barna teste, mint valami kis állat, a harmat hull rá.
Semmire se gondol, azt se tudja, hogy került ki. Álmos. Mint a kismacska, de az jobban tud duruzsolni és mosakodni, a csöppség csak áll, csak áll reménytelenül, vagy van remény a pusztai harangvirágban, amint áll a hajnalban és rezegve nyílik a nap alatt?
Sovány, száraz asszony lép ki az udvarra. Hopp, a nap már fent van, két arasz magasan, s már izzó fehér gömb, bele ne nézz.
Az asszony, mintha a mező legnagyobb görögdinnyéjét nyelte volna le, furcsán lóg a köténye, takarja vele? Lopta a dinnyét? Hat gyerek nyüzsög ki a törpe ajtón a szabadba, a jó édesanya egyszerre gondozza valamennyit, gondoskodása az első percben annyi, hogy rájuk rikolt fáradt nyöszörgő hangján: erkölcsi tanítás:
– Hogy a fene ött vón meg bennetöket.
A napnak semmi más dolga, csak méri arasszal, mit csinálnak a földön az emberek.
Már az ágosfa tetejéről nézi, hogy a két nagy fiúnak a nyakában van a tarisznya; tarisznyában az ennivaló. Mennek a szőlőbe, apjukkal, a veres szemű mogorva emberrel. Aki az állatok körül cammog. Van dolog a tanyán, ahol állatok vannak, ott mindig. Az állatnak növények kellenek, a növénynek kapa, a kapa végire ember. Azért boldog a tanya, mert ott mindig mindenki le van foglalva reggeltől estig, aki akar, annak van munkája a tanyán; akinek munkája van, annak kenyere van, bora van, jókedve van, boldog.
A kisebbik négy iskolába megy. Iskolába jár már négy. A legkisebb is, akire most adja az anya az inget, a kis Rózsi lány büszkén veszi fel, jó erős vászonból van az ing, és rányomtatva pecsét van a vállán, a pecsét akkora, mint egy kisgyerektenyér, s betűk vannak beleedzve körbe-körbe. A jó édesanya még megnézi legkisebbjét az új ingben. Oly korán van, még neki sincs kedve szót szólani, csak megnézi, azt se mondja, vigyázz rá. Meg van elégedve, hogy új ingben van a lánya, mind a négy fel van már öltöztetve, mehetnek. Még csak hajnalformán van, de csak hadd menjenek, az iskola négy és fél kilométerre van a pusztán, muszáj menni, mert ha nem mennek, megbüntetik a szülőket. Milyen szép is ez, ahogy a tanya tele van élőkkel, csirkék kapirgálnak a papsajt között, kis fekete gyöngyösök mindig összebújnak, mind ugyanazt az egy szemet akarja felkapni, kacsák, libák lármáznak, odább a tehén bőgi el magát, a kis Rózsi készül az új ingben a messzi iskolába. De hátulról a tanya megül előreszűrődik a hetedik gyerek, a pucér, az állami, mert a jó édesanya csirkék és malacok mellett még egy állami gyereket is tart a maga hasznára, akiért havonta nyolc pengőt fizet neki az állam, és tavasszal meg ősszel egy-egy inget, egy pár harisnyát, egy zubbonyt, télire nagykendőt, jó erőset, gyapjúból, és egy pár gyerekbakancsot is ad. Milyen jó az az ő gyermekeinek ebbe a nehéz világba, mikor minden milyen drága. Jó minden, meg kell becsülni: „el ne szakítsd az inget, te!” Nem sok, az igaz, a naccsága köteles volna mindenből kettőt-kettőt adni, ingből, harisnyából, zubbonyból, de csak egyet ad, a másikat isten tudja hova teszi, annak adja, aki neki is ad. De próbáljon csak az ember szót emelni, hogy letromfolja: „Ne hazudjon, ott volt mind a kettő.” Meg olyan könnyen veti oda: „csak sokat beszéljen, úgy elveszem a gyereket magától…” Így a jó édesanyák csak megnyugosznak, mert igaz, jó volna, ha két darab lenne mindenikből, de ez is jó. Ahol sok gyerek van, minden legkisebbet meg kell becsülni.
A ruhátlan állami kis ideig csak nézi a nyüzsgést, készülődést, akkor elkezdi:
– Az az én ingem. Kedves anyám, az az én ingem. Kedves anyám az én ingemet teszi rá a Rózsira.
– Hallgatsz-e? Nézd csak, hogy visszagyütt, ahelyett, hogy menne munkára a kis disznó, né csak. Hol a répalevél? Fogod be a szádat?
Iskolába menő gyerekek viháncolva néznek a kis államira, aki mezítelen áll a tornácok előtt, eltorzult arccal bámult az ingére, amit már nem is igen lát, mert a kis zubbony is rajta van már Rózsin. A zubbonyt, azt nem ismeri, ahhoz még kicsi, de az inget megismerte, ég tudja miről, a pecsétről, de ki tanította meg rá, hogy a pecsét a Gyermekmenhely pecsétje, még nem lehetett elég jól kimosni.
