Petőfi Sándor: Runoheponi (Az én Pegazusom Finn nyelven)

Nem angol ló az én Pegazusom,

Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal,

Nem is német teherhordó állat,

Széles háttal, medve-topogással.

Magyar csikó az én Pegazusom,

Eredeti derék magyar fajta,

Világospej síma selyem szőrrel,

A napsugár hanyatt esik rajta.

Nem nevelték benn az istállóban,

Nem is igen járt az iskolába;

Kinn született, ott kinn fogtam el a

Kis-kunsági szép nagy pusztaságba'.

Nem bosszantom a hátát nyereggel,

Egy kis csótár van csak ráterítve,

Úgy ülök rajt, és sebesvágtatva

Ragad, mert ő a villám testvére.

A pusztákra visz legörömestebb,

Mert a puszta születési helye,

Hej, ha arra fordítom a kantárt,

Ugy megugrik, alig bírok vele.

A falukban megállok egy szóra,

Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll;

A legszebbtől egy virágot kérek,

Akkor aztán, akkor ujra hajrá!

Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne,

Hogy kivigyen ebből a világból;

Ha szakad a tajték róla: ez a

Sok tűztől van, nem a fáradságtól.

Pegazusom sohasem fáradt el,

Hamarjában még el sem is fárad,

Biz ezt ne is tegye, mert még messze

Vagyon útam, vágyaim határa.

Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam,

Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,

S lábad alá ha ellenség botlik,

Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

Szatmár, 1847. augusztus

Ei hepon’ ole rodust’ Englannin,

Ei hoikkasääri eikä kaitaluinen,

Ei Ala-Saksastakaan syntyisin,

Jykeä, karvanilkka, paksu, puinen.

Magyari-varsa runohepon’ on,

Magyari-verta karvakin sen säihkyy!

Ett’ ihastellen säde auringon

Sen silkin hienoill’ lautasilla läikkyy.

Se kasvanut ei talliss’ ole lain,

Ei koulunkäynyt, säätyhevon lailla;

Se vapaan ilman laps on, ja sen sain

Ma Kumanian aukeill’ aromailla.

En sitä konsanaan ma satuloi,

Ma ratsastaissa loimell’ istun vainen;

Mut kun käyn selkään, lentää se min voi,

Se, näet sä, salaman on heimolainen.

Se mielukkaimmin pusztahan mun vie,

Siell’ aava nummi on sen kotopaikka;

Se vainun saa jo, kosk’ on sinne tie,

Jo hyppää, hirnuu, tömistää yht’ aikaa.

Pidätän aina kyläin kohdallen,

Miss’ impiä on kuni mehiläistä,

Ma kauneimmalta pyydän kukkasen,

Karautan taas kuin tuuli poies näistä.

Näin hepoin mua vie, kun käskyn saa.

Se saattaa pois mun vaikka maailmasta;

Suu vaahdoss’ on, ja ruumis suitsuaa

Vaan innost’ eikä pelvost’, uuvunnasta.

Ei runohepon’ uuvu konsanaan,

Se uupua ei saa, on kielto hällä;

Näet pitk’ on mulla matka päällä maan,

Ja toivojeni määrä etähällä!

Tavoita, hepo, virkku temmoppas!

Ja vuorien ja hautain yli kiidä!

Jos vihamiehet estää kulkuas,

Niin rajutuulen lailla sorra niitä!