Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pilinszky János: Epilog (Utószó Román nyelven)

Pilinszky János portréja
P. Tóth Irén portréja

Vissza a fordító lapjára

Utószó (Magyar)

Pierre Emmanuelnek


Emlékszel még? Az arcokon. 
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna.
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban.



KiadóOsiris Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaPilinszky János összes versei 5. kiadás. Osiris Klasszikusok

Epilog (Román)

lui Pierre Emmanuel

 

Ți-aduci aminte? Acele fețe.
Ți-aduci aminte? De șanțul gol.
Ți-aduci aminte? Curge apa.
Ți-aduci aminte? La soare stau.

Tu citești Paris Jurnal-ul.
De-atunci e iarnă, noapte lungă.
Pui masa-n apropiere,
faci patul sub clar de lună.

Te dezbraci, nici nu răsufli
în noaptea casei dezgolite.
Rochia ți-o lași să cadă.
Spatele-i piatră funerară.

Imagine nefericită.
E cineva? Vis ne-adormit:
trec fără să primesc răspuns
prin camere-n adâncuri de oglinzi.

Ăsta mi-i chipul, acest obraz?
Cu zgomot zdrăngăne sentința
când chipul meu, această piatră,
zboară spre mine părăsind oglinda.

Și călăreții! Călăreții!
Întunericul mă doare.
Apa curge-ncetișor
pe porțelanu-n nemișcare.

Bat la uși demult închise.
Camera ta-i adânc de mine:
pe pereți fâlfâie frigul.
Șterg lacrimile de perete.

Ajutați-mă, acoperișuri ninse!
E noapte. Tot ce-i orfan, să strălucească,
înainte de-a apare
ziua moartă. Străluciți degeaba!

Îmi sprijin capul de perete.
De pretutindeni un pumn nins
al îndurării îmi întinde -
mortului un oraș pierit.

Te-am iubit. Un țipăt, un suspin pierdut,
un nor refugiat, plângând în șoaptă.
Și călăreții-n trap dens, torențial,
sosesc în zorii zilei, uzi leoarcă.



FeltöltőP. Tóth Irén
Az idézet forrásasaját

minimap