Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pilinszky János: Conversazioni con Sheryl Sutton – Il romanzo d’un dialogo (parte 1.) (Beszélgetések Sheryl Suttonnal – Egy párbeszéd regénye (részlet 1.) Olasz nyelven)

Pilinszky János portréja

Beszélgetések Sheryl Suttonnal – Egy párbeszéd regénye (részlet 1.) (Magyar)

–: Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, akár egy közönséges bűnözőé lehetne, míg jobb tenyerem vonalai rendre és egyfajta tehetségre vallanak.

Ahogy a gyerekkori fényképeket elnézegetem – hűen a letűnt valósághoz –, nővérem egy sellő szépségével uralkodott felettem, miközben én az alávetettség nyugalmával végül is oly zavartalanul növekedtem fel védnöksége alatt, akár egy üvegházi növény, amely különben elpusztulna. Élni alig éltem, de a hidegrázásig érzékeltem mindent, amit velem tettek, s főként, ami körülöttem történt.

Nénikém apácafőnöknő volt, s így gyerekkorom java részét primitív apácák és félig intézetbe, félig börtönbe zárt fiatalkorú prostituáltak között töltöttem. Egy túl bő vagy egy túl rövid ruha, személytelenségével, például azzal, hogy viselője keze-karja félig kilóg belőle, azóta is megnevezhetetlen vonzalmakba sodor.

Bámészkodásaimban viszont egy személyesnek és köznapinak is nevezhető elem talán túlontúl idő előtti volt. A sok-sok ölelgető és nyilván nem miattam olykor még hangos sírásba is kitörő apáca vagy intézeti lány egész életemre megjelölt. Holott közben csak a fákat néztem vagy egyszerűen a napot, a megértés leghalványabb kényszere nélkül.

A kamaszkorommal együtt fölébredő költői hajlamom tökéletesen különbözött gyerekkorom természetétől. Itt – a papíron – a megfejtéssel voltam elfoglalva, legalábbis egy időre, s talán csak most kezdem sejteni, hogy Pia vagy Alexia nővér vagy az, hogy Krecsa és Micsicsák azzal, hogy kezdet nélkül velem voltak és ölelgettek, majd váratlanul és végérvényesen eltűntek, életem növekvő zűrzavarának szinte egyetlen alfájával és ómegájával ajándékoztak meg.

A költészet számomra éppúgy nem nyelven túli, hanem sokkalta inkább nyelven inneni, nyelv alatti jelenség, ahogy az élet is alatta marad a mindenség egészének. Egy költő számomra olyan kazamata lakója, aki számára a puszta tapintás fontosabb annál, amit kitapintott (gondoljunk Hölderlinre és Don Juanra), s a világ egészével úgy kíván találkozni, hogy mindinkább beéri azzal, ami a tányér alján megmaradt. Az újabb korból igazában négy ilyen művészt ismerek. Az egyik Dosztojevszkij, a másik Simone Weil, a harmadik Witold Gombrowicz és a negyedik Robert Wilson, amikor a „Süket pillantása” („Le regard du sourd”) című művét színre hozta.

A háború előtt, kívülről nézve talán betegesnek mondható félénkségem ideig-óráig eretnek vonzalmakba sodort. Ezt se akkor, se most nem bánom, és nem szégyellem. A háború és az utána következő kollektív megrázkódtatás azonban – anélkül, hogy akartam volna – ismét visszaszorított a közösbe, az élet és benne az emberiség átlagába.

A háborút én nem átéltem, nem átszenvedtem, hanem az enyém lett. Visszakaptam tőle a szegénység szavait és a névtelen költők tapintását, s vele persze a padlót, ami legtöbbször még az alváshoz se volt elég.

Különös botránya és föloldódása életemnek, hogy legközvetlenebb megrázkódtatását németek okozták, miközben édesanyám maga is német volt. Apám civilben is első világháborús katonatisztnek tűnt. Minden tagja – keze, lába, homloka és behorpadt gyomra – olyképpen magányosnak, ahogy csak bizonyos férfiak háta, amikor elmennek hazulról. Anya viszont liget volt, haláláig faiskola.

Életem során, legalábbis amíg győzték, sok-sok lény vett körül. Így öreg nagynéném, aki egy gyerekkori baleset folytán beszélni is alig tanult meg. Én, a gyerek tanítgattam, de sehogy se ment a lecke. Aztán egyszer, hetek múlva, keze közé fogva arcomat kimondta először a napok óta hiába gyakorolt szót, azt, hogy „fa”.

Édesapámat egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről időre kirobbanó brutalitását. Volt néhány szerencsétlen elve is. Tízéves kora után soha egy ujjal nem nyúlt nővéremhez, „mivel egy lányt nem szabad megverni”. Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni.

Sheryl Suttont véletlenül ismertem meg 1973 tavaszán. Egy magyar fiú, Gát János a vőlegénye. Amikor Párizsban tüdőgyulladásban feküdtem, nap mint nap fölkeresett, megitatott és megetetett, fölrázta és fölfrissítette a párnámat. És főzött rám. Ekkor derült ki, hogy gondolataink nemcsak párhuzamosak, de szinte egybeesnek. Így született meg bennem annak az egyetlen tanulmánykötetnek a gondolata, aminek megírására képes vagyok, „Beszélgetések Sheryl Suttonnal”. Az ötletre Sheryl hanyatt dőlt a fotelben, és perceken át rázta a nevetés. Majd sietve fölkelt, és megfőzte a szokásos esti krumplipaprikást. Dicséret nélkül, szótlanul ettünk. „Még a könyvünk formáján kell gondolkodnom” – mondottam, mielőtt állig betakart, szellőztetett, és leoltva a lámpát rám zárta az ajtót. Hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn, majd átmegy az udvaron, ki az utcára.

Tudom, hogy nem szeret igazán, mivel egy nőt jogosan zavar az éleslátás. Akármilyen szűkös, de valamiféle színpadra, játéktérre szüksége van. Még neki is. Nekem már aligha. Azért kell megírnom az ő könyvét helyette is. Nem lesz benne egy szó hazugság, de elolvasva, ha csakugyan jónak és igaznak találja, perceken belül valami nagyon ócskát fog elkövetni. Ez mindig így van.

Olyan kerek történetem, amilyeneket ő mesélt el magáról, nekem talán egy se adódott. Pedig én is szenvedtem a migréntől. Egyszer, amikor iskolástul az olasz király fogadására vezényeltek ki, tört rám először. Azóta tudom, hogy a királyok útja is egyetlen gránitkocka, méghozzá úgy, mintha kilométereket raktak volna ki belőlük.

Most húsz-harminc oldalát lapozom át közbeeső életemnek. A többit megkísérlem a továbbiak során fedőszavak mögé rejtve elmondani.

 

Sheryl Suttonnak

Pilinszky János



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://dia.pool.pim

Conversazioni con Sheryl Sutton – Il romanzo d’un dialogo (parte 1.) (Olasz)

-: Son nato il 27 novembre 1921, sotto il segno del
Sagittario. Dicono del mio palmo sinistro, che potrebbe
esser anche d’un criminale, mentre le linee del palmo
destro indicano una sorta d’ordine e talento.
 
Mentre guardo le foto della mia infanzia – fedeli alla
realtà scomparsa -, mia sorella, con la bellezza d’una
sirena tiranneggiava su di me, mentre io con la calma
della sudditanza, son cresciuto indisturbato sotto la
sua tutela, come una pianta della serra, che altrimenti
perirebbe. Per vivere avevo vissuto a malapena, ma
percepivo tutto sino ai brividi, quel, che m’avevano
fatto e più, che altro quel, che mi succedeva intorno.
 
Mia zietta era badessa, cosicché la maggior parte della
mia infanzia avevo trascorso tra monache primitive e
giovani prostitute, chiuse in, per metà istituto e per metà
carcere. Sin d’allora, una veste troppo ampia o troppo
corta, con la sua impersonalità, per esempio, se la mano
o il braccio di colei che la indossa spunta per metà, mi
causa attrazioni innominabili.

D’altronde nella mia contemplazione, un elemento
definito personale e quotidiano, era probabilmente
oltremodo prematuro. Le troppo vezzeggianti monache
e ragazze dell’istituto, evidentemente non a causa mia,
che a volte scoppiavano in un pianto dirotto, m’avevano
segnato per tutta la vita. Sebbene io intanto osservassi
solo gli alberi o semplicemente il sole, senza il minimo
obbligo di comprensione.  
 
L’inclinazione poetica, che s’era svegliata con la mia
adolescenza, differiva nettamente dalla mia natura
infantile. Qui – sulla carta – ero occupato con la
soluzione, per lo meno per un tempo, e forse solo adesso
cominciavo ad intuire, che la sorella Pia o Alessia, o che
Krecsa e Micsicsak con il fatto, che sin dall’inizio erano
con me e mi coccolavano, poi inaspettato e in modo
definitivo erano sparite, nella crescente confusione della
mia vita m’avevano regalato l’unica alfa e omega della
mia vita.

L’arte poetica per me non è oltre la lingua, ma piuttosto
è al di qua della lingua, un fenomeno sublinguale, come
pure la vita rimane sotto l’interezza dell’universo. Un poeta
secondo me è come un abitante di una casamatta, per cui
il puro tatto è più importante di quel, che tasta (pensiamo
a Hörderlin e a Don Juan), e nel suo desiderio di conoscere
l’universo nella sua interezza, sempre di più si accontenta
con ciò, che avanza sul fondo del piatto. Dell’epoca nuova
in realtà conosco quattro artisti così. Uno è Dostoevskij,
l’altro è Simone Weil, il terzo è Witold Gombrowicz, il quarto
è Robert Wilson, quando mise la sua opera “Lo sguardo del
sordo” (“Le regard du sourd”) in scena.
 
Prima della guerra, la mia timidezza vista da fuori e
considerata forse morbosa, mi spinse verso attrazioni
eretici. Di questo non mi son mai pentito, ne ora, ne allora,
e di cui neppure mi vergogno. Ma la guerra e la trauma
collettiva che ne seguiva – senza, che io abbia voluto –
mi ricacciò nel generale, nella vita e in essa nella media
dell’umanità.

Non ho vissuto la guerra, non ne ho sofferto, ma è
diventata mia. Mi ha restituito le parole della povertà,
il tocco dei poeti, e con esso anche il pavimento, che
spesso non era sufficiente neppure per dormire.
 
Lo scandalo e la dissoluzione della mia vita è dovuta
alla trauma più diretta, causata dai tedeschi, mentre
mia madre stessa era tedesca. Mio padre anche vestito
da borghese sembrava un ufficiale della prima guerra
mondiale. Ogni suo membro – mano, piede, fronte e la
pancia infossata – solitario in modo tale, come solo la
schiena di alcuni uomini può essere, quando se nevanno
di casa. Mamma invece era un boschetto, piantonaio sino
la sua morte.
 
Durante la mia esistenza, perlomeno finché erano capaci,
ero circondato da molti esseri umani. La mia vecchia zia,
che a causa d’un incidente capitatole nell’infanzia, aveva
a malapena imparato a parlare. Io bambino, le insegnavo
la lezione, ma non progrediva affatto. Poi, d’un tratto,
dopo alcune settimane, prendendomi il viso tra le sue mani,
pronunciò per prima volta, la parola “albero”, da settimane
invano esercitata.

Mi padre era tutt’un pezzo, il che spiega la sua gentilezza
e la sua, di tanto in tanto esplosa brutalità. Aveva anche
alcuni sciagurati principi. “Sicché una ragazza non si picchia
mai”, dopo, che mia sorella maggiore aveva compiuto dieci
anni, non la toccò neppure con un dito.
Me picchiava con tutte le sue forze, indistintamente. Da
allora sogno spesso il suo pugno, sia come rotto, sia come
aperto cerca maldestramente di unirlo in un unico pezzo,
come io, da tempo, non ci riuscivo più a ricompormi.
 
Sheryl Sutton avevo conosciuto per puro caso, nella
primavera del 1973. Un ragazzo ungherese, di nome
Gát János è il suo fidanzato. Quando a Parigi giacevo
con l’infiammazione ai polmoni, mi venne a trovare
tutti i giorni, mi dissettava e mi imboccava, spimacciava,
rinfrescava il mio cuscino. E mi cucinava. Scoprimmo allora,
che non solo i nostri pensieri erano paralleli, ma quasi
collimavano. Così nacque in me il pensiero di un volume
di studi, che sarei stato in grado di scrivere, col titolo
“Conversazioni con Sheryl Sutton”. Al sentir l’idea,
Sheryl si appoggiò allo schienale della poltrona e per alcuni
minuti era scossa dalle risate. Poi si alzò in fretta, e si mise
a cucinare il solito spezzatino di patate. Mangiavamo in
silenzio, senza lode. “Devo ancora riflettere sull’aspetto del
nostro libro” dissi, prima che lei mi ricoprisse sino al mento,
areasse, e spegnendo la lampada mi chiudesse a chiave.
La sentii, mentre scendeva le scale, attraversava il cortile
e uscì sulla strada.

Lo so, che non m’ama davvero, perché, giustamente, la
perspicacia turba la donna. Per quanto sia stretta, ma ha
bisogno di una scena, di un campo di gioco. Perfino lei. 
Io difficilmente. Perciò devo scrivere il suo libro, anche al
posto suo. Non conterrà una parola di menzogna, ma
leggendolo, trovandolo buono e veritiero, entro alcuni
minuti commetterà una cosa biasimevole. È sempre così.
 
Di storie così complete, di come lei m’aveva raccontate
da sé, probabilmente a me non era capitata nemmeno una. 
Eppure anch’io avevo sofferto dell’emicrania. Il primo
attacco mi sorprese quando tutta la scolaresca era
radunata per ricevere il Re d’Italia. Da allora so, che
anche la via dei Re è composto di un unico cubo di
granito, ma in modo, come se di esso avessero tracciato
svariati chilometri.
 
Ora sfoglio venti trenta pagine della mia vita intermedia.
Il resto, cercherò di raccontare in seguito in modo celato,
dietro le parole di copertura.
 
A Sheryl Sutton
 
Pilinszky János
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap