Ha a Halál is ilyen volna csak,
Mint ez a decemberi alkonyat,
Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen...
S úgy bánna szépen, szelíden velem,
S úgy érintené meg a kezemet,
Mint valaki, kit nagyon szeretek.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
Észre se venném, hogy sötétebb lett.
Mennék vele, ki helyettem is lát,
Ugaron, erdőn, tengereken át.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
Egyik kezében megfogózkodnám,
Másik kezében - lángjával alá -
- Bús géniusz - a fáklyát tartaná.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Hátulról átkarolná vállamat,
Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
"A tollat pajtás tedd le, most elég!
Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
Tülköl a ködkürt, indul a hajó!"
Ha a Halál is ilyen volna csak:
Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
Mik lelkem mélyéig tekintenek,
S visszaragyogják, mit benne látnak:
Drága képét egy-egy jóbarátnak.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
De vinne szabad, nagy mezőkön át,
Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.
