Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

Apám emlékére

Nincsenek emlékeim,

és ha vannak sem őrzöm őket.

Sohasem koslatom a temetőket,

nem rendít meg a szerves kémia.

De néha, így november táján,

ha köd van és a nyirkos ablakok

mögött levegő után kapkodok

– testednek hollétéről mit se tudván –

a vegetatív emlékezés útján

fel-felszivárog egy mozdulatod.

Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között

termosz forog és rossz konzervnyitó,

zsebkés és tátott szájú hátizsák,

meleg alsónemű és imakönyv,

s a súlytalan teher alatt a hátad

ropogva eszmél rá, hogy bírja még.

Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,

sohase mész, csak indulsz,

nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,

visszajövök, hamar, bólintod, mutatod

– másnap lett volna a születésnapod –

és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,

és integetsz – hogy integetsz!

Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;

a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,

a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás

vak képzelés csak mind, elmeszülemény,

hiszen hazudtam, látni szoktalak,

a novemberi fojtó ég alatt

velem indulsz, lélegzel, könnyeid

az én torkomat szorítják, és én hagyom,

s ott fönn, ahol nincs keresnivalója,

az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta

átégeti a bőrt egy csillagon.

1963