„sok tarka, szép lova
pár percig fut, ám hona tétova
világ: habozva, lassan elmerül.”
(Rainer Maria Rilke, A körhinta,
Szabó Ede fordítása)
Nem is körhinta,
igazi caroussel ez:
a lehető legrilkeibb.
Négyen ülünk egy tükrös hintó mélyén,
mi, nagyszülők, mosolygunk,
egy-egy gyerek – olykor –
nagy vígan felvisít.
Bécsi keringő ütemére
forgunk csak körbe-körbe,
a régi lemezt az idő
már jócskán meggyötörte.
A tekintetem elidőzne őreinken,
a három, szigorú, harsonás,
fehér-arany ruhás, bibliás angyalon,
de rám tör valami félelem,
s így róluk gyáván elkapom.
Hiába, a vének, hogyha angyalt látnak,
legyen bár festett, legyen bár fából,
nehezen tudnak felocsúdni
a dies irae-riadásból.
Bár napfényünk a gyerekkacagás –
a mi világunk: már tétova világ.
