Megtanulni élni – III (Magyar)
Most, hogy betöltöttem a hatvanat,
nem késő-e már nekem megtanulni élni?
Hisz mire megtanulnám ezt meg azt,
épp ezt meg azt kellene lecserélni
valami másra: hegymászóruhát
búvárruhára. Egy biciklim, az van,
és nem gond az se, ha a samponok helyett
visszajön és habzik megint a szappan.
Vagy például, ha nyílik az orgona,
s az alkonyat megfesti az eget lazúrral,
hogy kikocsizzon a kertvendéglőbe, tán
újra konflisba ülhet egy hölgy egy úrral.
Vagy azt már soha többé, soha már?
Nem látni, mit rejt még a kertek alja.
Az ember azt se tudja, mit akar,
hét bőréről hét bőrét levakarja.
Tükrében felvillan egy kontyos szamuráj,
botot lóbál felé egy ismeretlen,
közben egy híres vendégművész hegedül
telt ház előtt az új koncertteremben.
És közben jön és jön a tsunami,
és vulkán tör ki, hamu száll magasba,
cseng a telefon, eltörik valami,
s a pontozóbírák egytől tízig szavaznak.
Nem késő-e már? Nem késő-e már
újra átúszni a Dunát és partot érni?
Hol az a Déli-sark, Scott kapitány?
A Nagykörút hóborította préri.
Egy motor dübörög és egy fék csikorog,
öt óra van és a krokodil szája tátva.
Rohanni kéne – árad a folyó,
homokzsákokat dobálni a gátra.
De ha újkori sámánokkal telik meg a tér,
s kifordult szemmel próbálnak igézni,
nem állok oda, nem kívánkozom
kifordult szemmel megtanulni élni.
Az embereket szeretni persze jó dolog,
ha csak módjával is, de jó, de hogy kell
szeretni őket? S ha mind elkódorog?
Marad a láz, mint Van Goghnak az okker.
Legjobb a kis dolgokkal kezdeni,
nem mindig ostobán, vadul remélni
napos oldalt meg árnyékos helyet –
egy-két villanykörtét majd ki fogok cserélni,
mert kiégtek, s pótolni kell a fényt,
hogy ne legyen félhomály a világban,
s próbálom megőrizni a hidegvéremet,
bár fogalmam sincs róla, hogy csináljam.
Úgy, mint a szabadulóművész Houdini,
aki a rávert láncot mint egy bizsut levette,
aztán futás haza, a mama vár,
de előtte még meghajolt nevetve.
De ha mégis elveszíteném (a hidegvéremet),
meg a humorérzékem maradékát,
hálnak az utcán, koldus kéreget,
visszhangzanak a múltból rossz emlékű nóták,
s ami szégyen volt, nem szégyen megint –
marad-e még esélyem megtanulni élni?
Volt-e valaha is, fikarcnyi is? –
ezt ráérünk utólag megbeszélni.
Ami a nagy szavakat illeti,
azoktól túl sokat sosem reméltem,
mégse mindegy, hogy milyen istenek
részesítenek milyen nevelésben.
Ne kelljen játszanom mekegő barikát,
se medvét, akinek az orrába fűztek
valamilyen fényes rézkarikát –
nem, nem táncolok úgy, ahogy fütyülnek!
Az ember keljfeljancsi: elesik – feláll,
és megy tovább a szegény ürge.
Megyek tovább, amíg meg nem tanulok élni,
amíg fel nem lőnek a világűrbe.
2ö1ö
|
Imparare a vivere – III (Olasz)
Or, che ho compiuto i sessanta, per me
non è forse troppo tardi per imparare a vivere?
Tanto, finché imparerei questo e quell’altro,
proprio questo e quell’altro bisognerebbe sostituire
con qualcos’altro: abbigliamento alpinista
con la tuta subacquea. Una bicicletta, la posseggo già,
e nessun problema anche se al posto degli
shampoo torna e schiuma di nuovo il sapone.
O per esempio, se fiorisce il lillà,
e il crepuscolo rende trasparente il cielo,
forse una signora e un gentiluomo possono sedersi
in un calesse, per andare alla trattoria all’aperto.
O questo non si potrà fare più, mai più?
Non si vede cosa cela il fondo al giardino.
L’uomo non sa neppure quel, che vuole,
dalle sue sette pelli scortica via tutte sette.
Dal suo specchio balena un samurai con la crocchia,
verso di lui uno sconosciuto un bastone dimena.
Nel frattempo un famoso musicista suona il violino
davanti la platea gremita nella nuova sala di concerto.
Intanto, lo tsunami s’avvicina senza sosta,
erutta un vulcano, cenere vola in alto,
squilla il telefono, si rompe qualcosa,
e i giudici del punteggio votano da uno a dieci.
Non è forse già troppo tardi? Non è forse tardi
attraversare a nuoto il Danubio e raggiungere la riva?
E dov’è il polo sud, il capitano Scott?
L’Anulare Grande è una prateria coperta di neve.
Rimbomba un motore, un freno stride,
sono le cinque e la bocca del coccodrillo è spalancata.
bisognerebbe precipitarsi – il fiume esonda,
gettare sacchi di sabbia sulla diga.
Ma se la piazza si riempie di sciamani del era moderna,
e con gli occhi stralunati cercano d’incantare,
io non partecipo, non ho intenzione
di imparare a vivere con gli occhi stralunati.
Certo, amare gli uomini è una cosa buona,
anche se moderatamente, va be’, ma come
bisogna amarli? E se vagando si smarriscono tutti?
Rimane la febbre, come l’ocra per Van Gogh.
La cosa migliore è iniziare con le piccole cose,
non sperare sempre stupidamente, fervidamente
il lato soleggiato e il luogo ombreggiato –
cambierò un paio di lampadine, perché si sono
fulminate, bisogna supplire alla mancanza di luce,
che non sia penombra nel mondo,
e provo a conservare il mio sangue freddo,
sebbene non ho idea come dovrei fare.
Così, come l’illusionista Houdini,
che si liberava dalle sue catene che lo tenevano
imbrigliato come se fossero della bigiotteria.
Dopodiché di corsa a casa, la mamma aspetta,
non senza aver fatto prima, ridendo, un inchino.
Tuttavia se dovessi perdere (il sangue freddo),
e la rimanenza del mio senso d’umorismo,
c’è chi dorme per strada, mendica l’accattone,
echeggiano canti dei cattivi ricordi del passato,
e quel, che era vergogna, non è vergogna di nuovo –
mi rimane forse qualche possibilità per imparare a vivere?
Ma c’è stata mai, anche se piccolissima?
Di questo avremo tempo per discutere più tardi.
Quel, che riguarda le parole grandi,
da quelle non ho mai aspettato troppo,
tuttavia non è lo stesso, che tipo di Dei,
che tipo di educazione t’impartiscono.
Che non debba recitare la parte d’agnello belante,
ne l’orso, a cui hanno infilato qualche
anello di rame luccicante nel naso –
no, non danzerò secondo come fischiettano loro!
L’uomo è un misirizzi: cade – si rialza,
e povero tizio continua a camminare.
Continuo a camminare finché avrò imparato a vivere,
finché non mi lanceranno nello spazio.
2010
|
