A könyvespolc előtt (Magyar)
Az ördög súgta nekem egy napon,
vagy egy túlbuzgó angyal inkább, igen,
egy olyan, aki folyton terveket sző
az emberek javára állítólag,
ne halogasd tovább, súgta az angyal,
mire vársz? egyszer meg kell tenni úgyis,
gyerünk, selejtezd ki a könyveid!
És nekiveselkedtem mint Toldi Miklós
annak a recsegő könyvespolcnak.
Megpróbáltam kiselejtezni a könyveimet,
muszáj, gondoltam, ha nehéz is,
de mégis, a jövő érdekében,
hogy legyen helye a jövőnek,
hogy tudjam hova tenni, ha jön.
De hiába erőlködtem, nem sikerült,
nem tudtam kiselejtezni egy darabot se.
Talán mind annyira tetszett, azért?
Á, nem! De ahogy beleolvastam
ebbe is, abba is, amabba is,
elkábultam és megszédültem,
rám tört a gyengeség, mellbe vágott,
akár a tavaszi fáradtság,
az a sok fohász, sok akarás
nyomot hagyni, valami nyomot hagyni.
De hát muszáj-e nekem választani
dadogás és dadogás között?
Ugyan, hagyd a csudába az egészet,
súgta a fülembe az ördög,
nincsen jobb dolgod? nincs fontosabb?
ne törődj a selejtezéssel,
majd megteszi helyetted valaki más,
bízd a holnapra a holnapot,
nem muszáj folyton választani,
kergetni folyton az igazságot,
minek gyötörnéd magad ezzel?
majd megpróbálod egyszer máskor.
Körülöttem könyvtéglahegyek.
Bontási terület? Építési?
Szeretnék beköltözni egy toronyházba?
Egy kertre nyíló nyári lakba?
Meghúzódni a hideg elől?
A meleg elől? Ajtót nyitni?
Mit szeretnék? Nagy, tágas teret?
Lerogyni, felpattanni a tükör előtt?
Ex tempore, ó mennyi blabla,
beleolvastam ebbe, abba,
arcok villantak fel előttem,
láttam kíváncsi tekintetet,
csillogó és zavaros szemet,
örök fiatalt, görnyedt hátat,
meztelen mellet, mezítlábat,
lázadót és szimpla hőbörgőt,
hajlékkereső hajléktalant,
láttam bohócot, didergő dívát,
és elkábultam és megszédültem,
és visszadugdostam mindet sorban
oda, ahol eddig is voltak,
egymást gyűrve, taszítva, szítva,
egymás hegyén-hátán szorongva
abban a poros öröklétben,
azon a recsegő könyvespolcon. |
Davanti lo scaffale dei libri (Olasz)
È stato il diavolo a sussurrarmi un giorno, o piuttosto un angelo troppo zelante, sì, uno di quelli, che fa continuamente i piani, a suo dire, a beneficio della gente, non rimandare oltre, mi sussurrava l’angelo, cosa aspetti? Tanto prima o poi bisognerà fare, dai, comincia a scartare i libri inutili! Ho affrontato di buona lena, come Toldi Miklós, quel scaffale di libri scricchiolante. Ho provato a scartare i libri inutili, lo devo fare, pensavo, anche s’è difficile, più, che altro per il bene del futuro, che il futuro abbia lo spazio assicurato, per sapere dove collocarlo quando arriva. Ma mi affannavo invano, non ci son riuscito, non son stato capace a scartare nemmeno uno. Forse, perché tutti mi piacevano tanto? Oh no! Ma come cominciavo a scartabellare, prima uno, poi un altro, e un altro ancora, mi ero rintontito e ho avuto un capogiro, mi ha assalito la debolezza, mi ha colpito al petto, come la stanchezza primaverile, tutta quell’invocazione, tutto quel volere di lasciare una traccia, lasciar qualche traccia. Ma dovrò io per forza scegliere tra balbettio e balbettio? Ma va’, lascia perdere tutto quanto, mi sussurrava il diavolo nell’orecchio, non hai meglio da fare? niente di più importante? Fregatene dello scartare l’inutile, al posto tuo lo farà qualcun altro, affida il domani al domani, non è necessario scegliere sempre, rincorrere la verità per forza, perché ti tortureresti con questo? lo proverai un’altra volta. Intorno a me montagne – mattoni di libri, area di demolizione? o di costruzione? Mi piacerebbe traslocare in un grattacielo? In una casa estiva con vista sul giardino? Rintanarmi dal freddo? O dal caldo? Aprire la porta? Cos’è, che vorrei? Uno spazio ampio, grande? Crollare, balzar su davanti lo specchio? Ex tempore, o quanta blablà, avevo scartabellato in uno, in un altro, visi balenavano davanti a me, avevo visto dello sguardo curioso, occhi scintillanti e confusi, eterno giovane, schiena ingobbita, petto nudo, piede scalzo, ribelle e semplice borioso, senzatetto in cerca d’una casa, ho visto pagliaccio, dive tremanti, mi ero rintontito e ho avuto un capogiro, li ricacciavo là in fila, dove finora sono stati, stropicciando l’un l’altro, spingendosi, urtandosi, stringendosi uno sopra l’altro, in quell’eternità polverosa, su quello scaffale per i libri scricchiolante.
|