Kántor Péter: Le ragazze Vermeer (A Vermeer-lányok Olasz nyelven)

A Vermeer-lányok, én így hívom őket,
a homloka mindnek oly domború,
mind ugyanazt teszik – mint akiket
ugyanaz a bíró ugyanarra ítélt:
hogy nézzenek életfogytiglan, és ők
néznek nagy, nem lankadó figyelemmel,
néznek nyílt tekintettel, kedvesen,
kérdőn, odaadón, néznek remélve,
csipke fölé hajolva elmerülten,
nézik, ahogy kancsóból a tej ömlik,
papíron ahogy jelet hagy a toll,
nézik az összekapaszkodó szavakat,
a csembaló billentyűit, a lantnak
szálló[I1]  hangjait, saját magukat
a tükörben, egy rajongó szemében,
nézik, amit nézhetni adatott
egy szoba sűrűjében, a világ
kis finom mérlegén dobozka aranyat,
a messzeséget az ablakon át,
egy levélből a titkos, ismeretlen,
a sejtelmes, bontakozó jövőt,
évszázadokat, ahogy elvonulnak előttük,
és néma ámulattal nézik őket,
a nézés világbajnokait, a csodálatos,
időtlen, szoborszerű Vermeer-lányokat.

Le ragazze Vermeer, così le chiamo,
tutte con la fronte ben tondeggiante,
fanno tutte la stessa cosa – come se lo stesso
giudice le avesse condannate alla stessa cosa:
che guardino per tutta la loro vita, e loro
guardano con grande, mai languente attenzione,
guardano con lo sguardo schietto, amabilmente,
perplesse, devotamente, guardano speranzose,
assorte, chine sopra il merletto, guardano
mentre il latte si riversa dalla brocca,
la penna, mentre lascia il segno sulla carta,
guardano le parole intessute una nell’altra,
i tasti del clavicembalo, i suoni diffusi
del liuto, guardano se stesse nello
specchio, guardano negli occhi d’un
ammiratore, quel, che nel folto d’una
stanza s’è dato da vedere, una scatola d’oro,
sul piccolo, fine bilancio del mondo,
la lontananza attraverso la finestra,
il segreto e sconosciuto misterioso futuro
che comincia ad apparire da una lettera,
secoli, mentre sfilano davanti a loro,
le guardano con un stupore silenzioso,
le campionesse mondiali del guardare,
le statuarie ragazze Vermeer senza tempo.