Weöres Sándor: Ars Poetica (Ars Poetica Portugál nyelven)

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.

A memória não pode eternizar teu canto.

A glória não espera do que se desvanece:

brilha, mas não a tem — como oferecer-ta?

Um tição de eternidade talvez faça teu canto chamear

e quem para ela vai pode aí arder um minuto.

Os sábios sugerem: tem personalidade.

Bem; mas, se queres mais, sê mais do que indivíduo:

larga teu estatuto de grande poeta, disformes botas da lama,

serve ao génio, dá-lhe tua humanidade,

que é zero e infinito, como os demais.

Apanha verbos ardentes brilhando no estuário da alma:

abrigam, alimentam incontáveis centúrian

e só hóspedes serão no teu canto transitório;

seu destino é a eternidade, como é o teu destino,

são amigos que te abraçam e para longe voam.