Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Borbély Szilárd: Proteo in psichiatria [1-3] (Próteusz a pszichiátrián [1-3] Olasz nyelven)

Borbély Szilárd portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Próteusz a pszichiátrián [1-3] (Magyar)

1a
Hideg vasvázon izzadtság és pára. A lehelet meg-
látszik a levegőben. Az aranyhalak nincsenek már a
főépület előtti betonmedencében. Kiszedték onnan
őket. Valahol úsznak még a gondolatban. A sekély
víz túl meleg volt néhány hónapja. És láthatólag
fuldokoltak benne, ha lehet ezt így mondani. Vagyis
kevés volt az oxigén a vízben. A konyháról kóbor
macskák somfordáltak át ide. Csak ültek ott a parton,
tekintetük sóváran követte az élénksárga dísz-
halak csoportját. Lassúak voltak nagyon. A macskák
meg persze jóllakottak. Szunnyadt bennük
a vadászösztön a verőfényes délben. Csak lustálkodtak  
ott a napsütésben. Ha közel jött egy hal, hátsó lábukon
kelletlenül ugrásra készülődtek. De nem
gondolták komolyan, ez látszott. Megszokták,
hogy nincsen ellenségük. Úszkáltak hát gyanútlanul.
De ennek immár vége. A cementtel kisimított beton
medencébe gyűjtött száraz avar gondoskodás a
télre. Bogarak lelnek itt majd menedékre. Ahogy a
rózsák tövére hordott trágya- és földrétegben is.
Az őszutó a búcsú évada. Az elszivárgó víz homálya.

1b
Délután öt óra volt, emlékszem, amikor a
bordó vakolatú, nemrég készült épület előtt
hozzákötöttem biciklimet az októberi ködhöz,
jó erősen. Vagy talán a november volt már éppen.
Jó volt tekerni munka után át a városon. Járda-
szegélyeken ugratva, surranva át, mint a
hal, dugókban araszoló kocsik között. A
mozgás is, a koncentrálás is jól esett. Segített
kioldozni a feszültséget, a test félelmét, amely
velem volt minden pillanatban. A szorongás a
megcsörrenő telefonok hangjától. Nem volt
más, csak a könnyű vasváz, a fogaskerekek át
tételei, a sebváltóval fokozható gyorsulás. De
valójában a fizikai erő az üzemszerűen működő
test erőforrása. A mélyen belélegzett levegő nagy
páratartalma miatt a légszomj. A tömeg
hömpölyög, mint a partra vetett halak, tátogatnak.

2
Nyugodttá tett a kötelességteljesítés. Persze
tudtam, hogy mint máskor, most sem fogok
soká a kórházi ágy mellett maradni. A lázlap
mellől előre húzom a sámlit az éjjeli szekrény felé,
amelyen ásványvíz, gyümölcslé, a bádogfiókban
banán vagy más gyümölcs szaga. Amit tegnap
hagytam itt. A fehér vasvázas, műbőrbevonatú
sámlin, itt szoktam ülni, de így sem hallom, amit
mond. Bólogatok csupán. Megkérdem majd, amit
szoktam, ahogy szoktam: ’Hogy tetszik lenni?
Tudok valamiben segíteni? Mit hozzak? Mit
tegyek?’ – A szokásos kérdések után hallgatom a
szokásos válaszokat, melyeket a dermedt arcú
öregember mormol. Csak mormolása él, mint
a vizeknek. És egy tele pohár a szekrényen figyel.

3a
Emlékszem kikerekedő szemedre, amellyel
megrémítettél. Kiszámíthatatlanul jelent meg
ez a reakció néha. Kezdetben azokban a
pillanatokban, amikor idegenek léptek be
a kórházi szobába. De otthon nálunk is, amikor
a nyomozók veled beszélni hozzánk látogattak. Néha
kórházszobák szagára ébredek fel. Annyi ilyen
szoba emléke merül fel bennem, ahol szokás szerint
sehová sem vezető párbeszédeink rózsafüzérét
morzsolgattuk napjában háromszor. Aztán csak kétszer.
Majd, ahogy a remény csökkent, a fáradtság nőtt,
és a szenvedés rutin lett, csak egyszer. Évek
múlva két-három naponta. Nehéz és hosszú évek
omladoznak bennünk. A beszéd elveszett, mivel te
nem tudtál csak vele beszélni. Azzal, aki akkor már
nem volt velünk. Akiről hat év alatt háromszor,
ha szóltál. Mintha elfeledted volna mindörökre.

3b
Azóta is gondolkodom, hogy vajon láttad-e
életednek azon a hosszú és magányos napján
a baltával szétvágott arcot, a kilógó fogsort,
a krumplivá duzzadt, nyitva maradt szemeket? Talán
láttad, ezért a hallgattál arról, aki nem volt
már ott. Vagyis hogy nagyon is ott volt, csak
nem testként. Csak hallgattál, mert nem tudtál
beszélni, ahogy ma én sem. Pedig mindig gyűlöltem
benned ezt a darabosságot, amit sokáig puszta gőgnek
véltem. Szárazságnak, mint a kicserepesedett ajkat,
amely nem csak a beszédet, a nyelvet is megveti.




FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttps://www.lyrikline.org

Proteo in psichiatria [1-3] (Olasz)

1a
Sul freddo telaio metallico sudore e vapore. Nell’aria
si vede il respiro. Nella vasca di cemento, davanti
l’edificio principale, i pesciolini d’oro, non ci sono
più. Li avevano tolti. Nuotano ancora da qualche parte
nel pensiero. Da alcuni mesi l’acqua bassa era troppo
calda. Era evidente, che si stavano affogando, se si
può dir così. Ossia c’era poco ossigeno nell’acqua.
Dalla cucina gatti randagi sono sgattaiolati sin qui.
Stavano solo seduti sul bordo, con lo sguardo avido
seguivano il gruppo dei pesci color giallo ardente.
Erano molto lenti. I gatti, e naturalmente erano sazi.
Nel meriggio smagliante il loro istinto di caccia era
assopito. Se un pesce s’avvicinava, svogliatamente,
con le gambe posteriori, si preparavano al salto. Ma si
vedeva, che non la pensavano seriamente. S’erano
abituati di non avere nemici. Dunque nuotavano
tranquillamente. Ora tutto questo è finito. Nella vasca,
con il calcestruzzo spianato, le foglie secche raccolte
è una premura già per l’inverno. Qui troveranno
rifugio i coleotteri. Come pure nel letame, portato
sulle radici delle rose, e sotto lo strato di terra. Il tardo
autunno è la stagione dell’addio. L’oscurità dell’acqua
che svanisce.
 
1b
Erano le cinque del pomeriggio, me lo ricordo bene,
quando avevo legata la mia bicicletta saldamente alla
nebbia ottobrina, davanti l’edificio di costruzione
recente, con la facciata bordò. O forse eravamo già in
novembre. Era piacevole, dopo il lavoro, pedalare
attraverso la città. Saltellare sui bordi del marciapiede,
sgusciare, come un pesce, tra le macchine in coda,
a passo d’uomo. Mi facevano bene, sia il movimento,
che la concentrazione. Mi aiutavano a sciogliere la
tensione, la paura del corpo, che non mi lasciava un
attimo. L’ansia dallo squillo dei telefoni. Non c’era
altro, solo questo leggero telaio di ferro, la
trasmissione degli ingranaggi, l’accelerazione con
il cambio della velocità. In realtà, la forza fisica è la
fonte d’energia del meccanicamente operativo corpo.
Il respiro corto è dovuto all’elevata umidità dell’aria
profondamente inspirata. La folla ondeggia, come
pesci gettati sulla riva, boccheggia.
 
2
L’adempimento degli obblighi aveva effetto calmante
su di me. Lo sapevo, naturalmente, come pure altre
volte, neppure ora sarei rimasto a lungo vicino il letto
d’ospedale. Da vicino la cartella clinica tiro lo
sgabello verso il comodino, su cui acqua minerale,
succo di frutta, nel cassetto di latta odore di banana
o di qualche altra frutta. Quel, che avevo lasciato qui
ieri. Mi siedo qui, sullo sgabello di metallo bianco,
ricoperto di pelle finta, ma neppure così sento quel,
che dice. Annuisco soltanto. Gli farò la domanda di
sempre, come d’abitudine: “Come sta? Posso esservi
d’aiuto in qualche modo? Cosa posso portarvi? Cosa
posso fare?” Dopo le solite domande ascolto le solite
risposte, che mormora il vecchio dal viso pietrificato.
Solo il suo mormorio è vivo, come quello delle acque.
Sull’armadio un bicchiere pieno ci osserva.
 
3a
Mi ricordo i tuoi occhi sbarrati, mi avevano sempre
spaventati. A volte, questa reazione appariva in modo
imprevedibile. In principio nei momenti, in cui degli
estranei entravano nella camera ospedaliera. Ma anche
a casa, quando gli investigatori ci avevano fatto visita
per parlare con te. Talvolta mi sveglio all’odore
dell’ospedale. Nella mia mente sorgono tante stanze
così, dove, come al solito, scorrevamo i nostri discorsi
come il rosario, tre volte al giorno, che non portavano
da nessuna parte. Poi solo due volte. In seguito, come
diminuiva la speranza, cresceva la stanchezza e anche
la sofferenza è diventata una routine, solo una volta.
Anni più tardi solo ogni due o tre giorni. Dentro di noi
stanno franando anni lunghi e difficili. S’è interrotta la
conversazione, perché tu solo con lei sapevi parlare.
Colei, che allora non era più con noi. Colei, che in sei
anni avrai nominata forse tre volte. Come se l’avessi
dimenticata per sempre.
 
3b
Da allora, che mi domando, se l’avevi vista nel giorno
più lungo e solitario della tua vita, quel viso spaccato
con l’ascia, la dentatura penzolante, quei occhi gonfi
come le patate e rimasti spalancati? Forse l’avevi
vista, perciò tacevi su colei, che non era più presente.
Altroché, era più che presente, solo non come corpo.
Tu avevi taciuto, perché non potevi parlare, come oggi
non posso neppure io. Avevo sempre odiato questa
legnosità in te. Lungamente l’avevo considerata
superbia. Siccità, come le labbra screpolate, che non
solo il parlare ma anche la lingua disprezza.
 
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap