Omár Khájjám hatvanhat lépcsőfoka (Magyar)
Múlik éjszakám. Csillagaim a hajnal felprédálja mind. A másik fény-idő jön, amiben már nincsen se titkom, se örömöm. Mindig így érkezik: rózsás reggelbe fakulnak drágaköveim. A holnap van itt, ami mondják – az emberé, s ami – ezt is mondják – az életre tanít. A sötétség a dzsinneké; a mi sorsunkat Allah napvilágba szőtte. Nem tagadom, ez igaz lehet. Mikor a hatvanhat lépcsőn lemegyek, kezdődik, ami sohasem múlik. Világunkat mi halandók ekkor készítjük el. Érzem a lovak szagát; hallom az induló sereg zörgését, a szúk zsivaját; kérem az Egyetlent, nyugtasson meg ebben az örök együttlétben, amiben a múlandósággal alkudozom.
Várnak a palotában. Bölcsességem hírét az országok útjai messzire viszik. Cselekszem ilyenkor: tanácsaim fényétől gyarapodik a trón, méltányosságot és igazságot nyer az ártatlan, büntetést a bűn; a Próféta óhajtása szerint. ’Ti halandók!’ Én igazítom életetek minden percét, s az Ő fényessége szól tudományomban, amint szent szúráit a ti szavaitokra szabom. Ameddig lehet, követlek titeket: gyógyítom a testet s a lelket mit belétek leheltek; sírást és nevetést énekelek; a létezés összes bánatát hordozzák dalaim, s a szépség erős hatalmát belőlem meríti a szív. Nem tudom, miért van ez így; miért én, a csillagász és orvos, a költő és építész lettem az, aki méri és sorolja az evilági időt. Csak az Övé e tudás, és én már nem faggatom. Ha folytonos rákérdezést kíván ez a lét, akkor nincsen, amin gondolkodhatok. Mégis, úgy látom: van valami; a paradicsomi ígéretnél is több; az elrendezett univerzum elégedettsége a nemzedékek fenséggel újuló soraiban. Lehet: a szándék maga ez, hogy éljen az élő, aki lát, dolgozik, fogalmaz; akinek megengedtetik egyetlen akaratot követni annak végtelen olvasataiban. Estefelé visszatérek az obszervatóriumba. Feltámad a hűs szél; eljön újra a tágasabb létezés. A nagy ég mintáiban ott az arc; bocsáttassanak meg nekem e szemérmetlen szavak. A tervet fürkészem, mint előttem is annyian: ez a legigazabb, egyedül bűnös törekvés. Nem tudhatom, lehetséges-e olyan emberi szó, amiben elevenné épül az elképzelhetetlen és vigasztaló gondolat; ha igen, akkor – ha Ő is úgy akarja – fogadja be tévelygő, magányos lelkemet.
Amíg élek, élnek az álmok is; enyém mind az alkonyat, amit a dzsinnek foglalnak el. Ismerem hatalmukat és természetüket, hiszen réges-rég kiegyeztem velük. Néha úgy érzem, ők suttognak fülembe minden választ, melyekre immár nem áhítozom.
Kezemben tízezer megnyilatkozás; felhőtlen éj ragyogtat minden csillagot. A toronyban érjen a vég; erre vágyom: én, Omár, a szúfi. Harminchárom évig éltem itt. Tudom: utolsó pillanatomban megnyílik a csillagvilágok ködén túli bizonyosság hatvanhat lépcsőfoka, amin – túl a végtelenen - Őhozzá lépdelhetek. |
Sessantasei gradini di Omar Khayyam (Olasz)
La mia notte sta passando. L’alba sta sciupando tutte le mie stelle. Giunge l’altro luce – tempo, dove oramai non ho segreti, ne gioie. Giunge, sempre cosi: le mie pietre preziose si stingono in una mattinata rosastra. Il domani, è già qui, - dicono - appartiene all’uomo, è quel che - dicono anche questo – insegna la vita. L’oscurità appartiene ai ginni; il nostro destino, Allah ha intrecciato con la luce del giorno. Non lo nego, questo potrebbe esser vero. Quando scendo i sassantasei gradini, comincia quel, che non passa mai. Noi mortali, allora, prepariamo il nostro mondo. Sento l’odor dei cavalli, il rumore della truppa che parte, il chiasso dei suk; prego l’Ognipotente che mi dia pace in quest’eterna unione, sulla cui fugacità sto mercanteggiando.
Mi aspettano nel castello. La fama della mia saggezza giunge nei paesi lontani. Agisco a quest’ora: il trono si arricchisce dai miei consigli, l’innocente acqusisce equità e giustizia, il peccato la pena, secondo il desiderio del profeta. “ Voi mortali”. Son io che guido ogni minuto della vostra vita; nella mia scienza, la Sua lucentezza che parla, come le sure sante che ritaglio sulla vostra parola. Vi seguo, fin dove mi è possibile: curo il corpo è l’anima,che in voi hanno insufflato; canto il pianto e il riso, i miei canti sono portatori della tristezza di tutta l’esistenza, il potere forte della bellezza, il cuore da me attinge. Non so perché è cosi; perché io astrologo e dottore, poeta e costruttore son diventato quello che misura e classifica il tempo terrestre. La conoscenza è solo Sua, ed io ho smesso oramai ad interrogarlo. Se quest’ esistenza pretende un’eterno interessamento, allora non esiste niente su cui io debba ragionare. Eppure, mi sembra che ci sia qualcosa; più della promessa del paradiso, la soddisfazzione dell’universo ordinato nelle file, da generazioni maestosamente rinnovate. Sarà che la volontà è questa: il vivente deve continuare a vivere, colui che vede, lavora, formula; cui è permesso seguire l’unica volontà nelle sue infinite letture.Verso sera torno nell’osservatorio. Vento fresco si alza: Giunge nuovamente l’esistenza più estesa. Nei disegni del grande cielo è presente il viso; che mi si perdonino queste parole impudenti. Scruto i piani, come tanti prima di me; questa è la più veritiera, unica peccaminosa aspirazione. Non posso sapere se esiste una parola umana,in cui, il pensiero l’inimmaginabile e consolante, si rivive. Se si, allora – se anche Lui, cosi vuole - che accolga la mia anima solitaria e errante.
Finché vivo, vivono anche i sogni; sono miei tutti i tramonti, che saranno occupati dai ginni. Conosco il loro potere e la loro natura, con loro da tanto che mi son messo d’accordo. Qualche volta mi sembra che son loro a sussurrarmi nell’orecchio la risposta a cui non anelo più.
Nelle mani mie diecimila manifestazioni; il cielo terso fa brillare tutte le stelle. Che la fine mi raggiunga nella torre; a questo anelo: io, Omar il sufi. Ho vissuto qui, per trentatre anni. Lo so: nell’ultimo istante mio si apriranno,oltre la nebbia dei mondi stellati, i sessantasei gradini dell’evidenza , sui quali – oltre l’infinito –
Verso di Lui posso avviarmi. |
