„Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen,
igen, ösztönösen még, egyelőre ösztönösen csak, ha természetes ösztöneim ellen
működő ösztöneimmel is, melyek azonban a természetes ösztöneimmé, sőt a természetemmé
lesznek – lettek – lassan; nem döntés volt tehát ez a „nem”, mintha mondjuk
szabadon dönthetnék – dönthettem volna – „igen” és „nem” között, nem, felismerés
volt ez a „nem”, a döntés, de nem az általam hozott vagy hozható, hanem a rólam
való döntés, nem is döntés: ítéletem felismerése, és döntésnek legföljebb csak
annyiban tekinthető döntés, hogy nem döntöttem a döntés ellen, ami, semmi kétség,
hibás döntés lett volna, mert hiszen hogyan is dönthetne az ember a sorsa ellen,
hogy ezt a nagyzoló kifejezést használjam, amin – mármint a sorson – többnyire
azt értjük, amit a legkevésbé értünk, azaz önmagunkat, ezt az álnok, ezt az
ismeretlen, ezt a folyton-folyvást ellenünk munkálkodó tényezőt, melyet így,
idegenül és elidegenítetten, hatalma előtt undorral meghajolva mintegy, mégiscsak
legegyszerűbb a sorsunknak neveznünk. És ha életemet nem csupán a megszületésem
önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozatának kívánom
látni, ami az életnek mégiscsak, hogy is mondjam, eléggé méltatlan szemlélete
volna, hanem inkább a felismerések sorozatának, amiben a büszkeségem, legalább
a büszkeségem kielégül, akkor az Obláth doktor jelenlétében, mondhatnám az Obláth
doktor asszisztenciája mellett körvonalat öltött kérdés: az én létezésem a te
léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró
idő árnyékában immár egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te
nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve.
Mert egyedül így van értelme mindannak, ami történt, amit tettem, és amit tettek
velem, egyedül így van értelme értelmetlen életemnek, még annak is, hogy folytassam,
amit elkezdtem, élni és írni, mindegy, melyiket, mindkettőt együtt, hiszen a
golyóstoll az én ásóm, ha előre nézek, kizárólag hátrafelé, ha a papírra meredek,
kizárólag a múltba látok: és átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren
jönne, ugyanis beszélni akart velem, mert megtudta, hogy én vagyok én, B., író
és műfordító, akinek olvasta „egy írását”, melyről feltétlenül beszélnie kell
velem, mondta, és beszéltünk is, míg az ágyba nem beszéltük magunkat – uramisten!
–, és beszéltünk aztán is, közben is, szakadatlan. Igen, és emlékszem, azzal
kezdte, hogy komolyan gondolom-e, amit az előbb lezajlott vita hevében mondtam,
nem tudom, hogy mit mondtam, mondtam, mint ahogy nem is tudtam, annyi mindent
mondtam, és észrevétlenül („angolosan”, ahogy mondják) éppen elmenni készültem,
mert ingerelt és untatott ez az előbbi vita, melynek során a mondottakat, szokott
és utált beszédkényszeremtől hajtva, elmondtam, beszédkényszeremtől, mely főként
olyankor tör rám, amikor hallgatni szeretnék, és beszédkényszerem ilyenkor nem
is egyéb, mint hangos hallgatás, artikulált hallgatás, ha szabad fokoznom e
szerény paradoxont: emlékeztessen hát, kértem, és ő fojtott, rekedtes hangon
kijelölt néhány támpontot, csaknem szigorúan, támadóan és egészében valami sötét,
szorongó izgalommal – értelmi szférába transzponált vagy szublimált vagy egész
egyszerűen értelmi szférával álcázott szexuális töltés, gondoltam hanyagul és
azzal a tévedhetetlenséggel, ahogyan tévedni szoktunk, azzal az eltökélt vaksággal,
ahogyan sosem ismerjük fel a pillanatban a folytatást, a véletlenben a következetességet,
a találkozásban az összeütközést, amelyből legalább az egyiknek roncsként kell
tovább vonszolódnia majd, szexuális töltés, gondoltam természetesen és gyalázatosan,
ahogyan a magunk szexuális töltését transzponáljuk vagy szublimáljuk vagy álcázzuk
egész egyszerűen. Igen, és kivált most már, mélységes, sötét éjszakámban, inkább
látom csak, mintsem hallom ezt a társasági beszélgetést, látom magam körül a
mélabús arcokat, de csak mint megannyi színházi maszkot, rajtuk a különféle
szerepek, a síróé meg a nevetőé, a farkasé meg a bárányé, a majomé, a medvéé,
a krokodilé, és ez a tenyészet csendesen morajlott, mint valami végső, nagy
mocsárban, ahol a szereplők, akár valamilyen aesopusi rémmesében, még levonják
az utolsó tanulságot, és valakinek az a melankolikus ötlete támadt, hogy mindenki
mondja meg, hol volt, amire bágyadt koppanásokkal, mint átvonuló felhőből, mely
már rég kiadta erejét, hullani kezdtek a nevek: Mauthausen, a Don-kanyar, Recsk,
Szibéria, a Gyűjtő, Ravensbrück, a Fő utca, az Andrássy út hatvan, a kitelepítés
falvai, az 56 utáni börtönök, Buchenwald, Kistarcsa, már-már féltem, rám kerül
a sor, de szerencsére megelőztek: „Auschwitz”, mondta valaki, a győztes szerény,
de magabiztos hangján, és nagyot bólintott a társaság: „Überolhatatlan”, amiként
a házigazda, félig irigykedő, félig neheztelő, de végső soron mégiscsak elismerő
mosollyal nyugtázta.