Kalász Orsolya: Ráolvasó

Amikor az Utazó Medve nem szomjas és nem éhes,

ha nem gyötri sem fáradtság, sem nyugtalanság,

nem fázik és melege sincs, amikor nem érez

sem örömet, sem bánatot, akkor szerelmed sebét

két történettel gyógyítja:

A nő, aki elutazik egy városba, ahová a férfi csak bonyolult

engedélyekkel követhetné, de nem akarja követni,

ott a nő egy este sírva és öklendezve,

megeszi a papírt, amelyre a férfi felírta a telefonszámát,

rögtön azután fejből tárcsázza a számokat, hogy megmondja

a férfinak, mindent elvesz  tőle, mindent,

mert ettől a pillanatól fogva ő született abban a kis faluban

és nem a férfi, hogy mostantól

nem a férfi, a nő jobb térde alatt van az a függőleges heg,

és a férfi nehéz teste alatt ívben

feszülő nők kemény mellbimbóját ő fogja csókolni,

és már soha a férfi,

de akkor sem veszi fel senki a telefont.

És a krónikásnő, aki azt álmodja, hogy egy városban

sétál, ahol nagyon sok kávéház van, és végül

bemegy abba, amely előtt szelíd sakálok napoznak.

Az egyik asztalnál egy férfit és egy nőt lát,

akik egymásra nyújtják a nyelvüket. A nőé tűrkíz színű,

a férfié kármin. Hol közelednek, hol pedig

távolodnak, de összeérni egyszer sem engedik.

A krónikásnő közelebb lép, hogy megbizonyosodjék,

valóban nem érnek-e össze, de ekkor szeme

megpattan, onnan apró kislányok pördülnek ki

és visongva szaladnak narancsszín pezsgőporért,

átlátszós nyalókáért és selyemcukorért.

A krónikásnő vakon belekapaszkodik az óriásnő

izmos karjába, akinek arcpórusaiban legyek

pihennek, de fölröppennek, amikor énekelni kezd:

»férfi nyelv és nő nyelv

nő nyelv és férfi nyelv

papír és kút: a víznő eláztatja a papírt

olló és papír: a papírt vágja a férfiolló

kút és kő: a nőkkő elzárja a nőkutat

kút és kút: a kútban elsüllyed férfi és nő

olló és olló: kő és kő

férfi kút és férfi kő

nők papír és férfiak papír,

nő és férfi: én és én

nyelvetek jobb és bal haléntokomon át

fejembe hatol, és ott összeér.«

A krónikásnő ekkor megérzi, hogy az óriásnő szelídített

sakáljainak egyike a combjának dől.

Így, mindketten átadva a testük súlyából a másiknak,

pihennek egy kicsit.

Másnap reggel a fenevad a szokottnál bőbeszédűbb:

»Most elmehetsz, menj odakint jó az idő, igyál

az egyik levegős teraszon kávét sok tejjel,

olvasd el a napilapokat. Sétálj és ne gondolj rám,

szükségtelen, majd küldök érted.«

Odakint színtelen az ég, úgy ragyog a nap.