M. temetésén, mikor a fehér koporsót
négy lakkozott hajú, láthatólag alkoholista
férfi épp kezdte volna leengedni a gödörbe,
az anyja egyszer csak üvölteni kezdett, bár
inkább mormogás volt kezdetben, halk,
ismeretlen nyelvű kántálás, ami aztán
egyre erősödött, majd végre elérte csúcspontját,
amikor a koporsó kikerült látóteréből,
félig már a gödörbe engedték, akkor
kiszakította magát egyetlen megmaradt
fia és rég mással élő férje karjai közül,
ekkor már valóban üvöltött, egyfajta
önkívületben, az arca talán az orgazmus
pillanatában feloldódott archoz hasonlított
leginkább, a lelkész elfordította a fejét,
a kápolna borostyánnal befuttatott falát
nézte meredten, amikor az egyik közeli
utcában megszólalt a fagyasztott
zöldségekkel és jégkrémekkel házaló
kisteherautó jól ismert dallamkürtje,
s ez a két hang, M. anyjának üvöltése
és a kisteherautó dallamkürtje, valami
elmondhatatlan módon egyesült az
erős szélben, kavargott a fejünk fölött,
láttam, más se nagyon tud mit kezdeni
ezzel, zavart tekintetek, egy kisfiú csak,
halványzöld gyereköltönyben, csokornyakkendővel,
ahogy rángatta az apja kezét, hogy apu,
siessünk, puncsot csak, érted, csak puncsot
vegyél, ne epret, mert az szar, érted, puncsosat.
