Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Füst Milán: Inverno (Tél Portugál nyelven)

Füst Milán portréja

Vissza a fordító lapjára

Tél (Magyar)

Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl
Az Orion-csillagzat kódképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek
S képzeld el: még egere porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, – mintegy a ridegség
Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn
Mindegyre elhatalmasodik…

S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta a vándorlását, megmeredt,
S már itt harsog feletted az apokalipszis száraz kőförgetege, melyben
A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,
Veri a szél; a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar
Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver…

S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét,
Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam
Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá…
S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam
S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság!

Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt
S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt.
Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! s vérben forgó szemeik
Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor.
Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj.
Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar
Betemet s beborít.



KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásaHét évszázad magyar versei. II. köt.

Inverno (Portugál)

Está gélida e soturna a terra. E vê-la-ás tanto mais fria, ainda, quanto
mais lentamente girar
Para a nebulosa de Orion. Roça as suas delícias, também poeirentas, frias.
E imagina: tudo vai ter mais poeira ainda. Na eternidade o mundo será
mais cinzento, – assim a rigidez
Submergirá a essência das coisas, penetrará, e até o pó que
Reinará sobre tudo…

Mas avança! Imagina agora, mesmo, que ela, completamente gelada, imóvel e
exausta pelo seu percurso se extinguiu,
Sobre ti troveja a tempestade do Apocalipse, em que
Esta pérola gelada voará como urna ave seca.
O vento percute-a, o vento em turbilhão percute-a, afunilado como uma
tempestade impetuosa;
E nas rajadas do ciclone ela esvoaça e secamente bate e bate.

Depois, imagina que eu me movi, agarra o calor do meu coração,
E compreende o que outrora fui, cantei, e quais as melodias.
Como os torrões negros da terra, emerso
Da minha noite profunda, com o rosto empalidecido, diante do sol, sob a luz…
Deixo fluir os hinos que compus para ti – e gritei.
E sobre ti depus os meus olhos amargurados: desesperada eternidade!

Sim, foi aqui o combate dos galos, foi este! Ainda recordo!
Dois torrões que ressuscitaram e se arremessavam
Um contra o outro, milhões, aos pares, que se defrontavam para tombarem
de súbito;
Por vezes fitavam-te: eram impenetráveis! – e gritaram:
eis o impenetrável! E os seus olhos rodavam no sangue.
Exorbitavam de terror… Era a cintilação, a tremura febril – alma,
órfã peregrina,
Peregrina do pó – lentamente afasta-te daqui, é o que eu desejo.
Não vejas essa cintilação. Espera.
Até que de novo nos encaminhemos algures e o manto cinzento da
tempestade de pedras
Nos venha sepultar e encobrir.



Az idézet forrásaPoetas húngaros. Porto : Limiar, 1991. p. 38.

minimap