Füst Milán: Egy egyiptomi sírkövön…
Egy egyiptomi sírkövön… (Magyar)Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én? S vajjon kinek kiáltok én? S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt? S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el? S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében, Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább, Mint nagy viharban kis hullámfodor?
S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?
Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat S hogy szenvedéseteknek őse én valék! S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor,
Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések S Nagy Viharok rengetegéből, – át hullámon és ködön, Gondolj egy másodpercre rám, – akár a mord hajós, Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén S szellemszemekkel látja társát ott alant, Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!
|