Füst Milán: Armenia! (Arménia! Olasz nyelven)

1

Szállnak a felhők és útközbe’ megállnak.
(– Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. –)
Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét.

Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S hol az éji halász már útjáról visszatért,
A sötét öbölből kolduló barátok
Hosszú kosarakban hordják a halat.

Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl.
S a derengő világnál sötét tömegeknek
Borzasztó uralma kezdetét veszi:

Ki állandóan figyelt egy csillagot,
Egy háztetőn zord érckatona áll,
Szembe’ van a felkelő nappal,
S ha lemegy a nap: sötétbe’ marad.
 
2

Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő
fénynél
Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga
tüzek,
S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal
az égre mered,
S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak
párhuzamosan…
…De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal,
ki zajtól sem riad,
És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran,
És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre:

Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket
álmodom,
S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik
szivemre alá,
S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja
fejét,
S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők,
Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, – álmatlan szegény
szeme lecsukódik,
S elalszik a homályban.
 
 

1                                
 
Volano le nubi e si fermano cammin facendo.
(– L’alba trova sveglio l’eterno insonne. –)
Il sole sorge piano. E due fabbri muscolosi
Incominciano la giornata con pesanti martelli.
 
La piazza è buia ancora, ma il mare si sta placando.
Là, ove il pescatore notturno è di ritorno,
Dal fondo della baia oscura amici mendicanti
Nelle paniere lunghe portano il pesce.
 
La piazza è buia ancora, ma il mare si sta placando.
Alle sorgenti ardenti il fuoco s’ingiallisce.
Col biancheggiar del mondo, si da via
Al dominio tremendo delle masse oscure:
 
Chi osservava una stella senza sosta,
E’ l’austero soldato metallico sul tetto,
Di fronte a lui sta sorgendo il sole, 
Se il sole tramonta: lo ricopre il buio.
 
2                                 
 
Desolato porto assonnato, parente della mia mesta anima
Malata, dove alla luce biancheggiante pallidi spettri
Camminano in silenzio: vigili naviganti e fuochi gialli,
Un soldato nero è di guardia in alto, come un angelo nero
fissa il cielo,
E dai monti fervono due torrenti maledetti, fragorosi
torrenti paralellamente...
...Ma ahimè, la visione oscura è incrollabile, come angelo
nero, che neppure il rumore teme,
Intravede sfortune future, stando cupemente,
E vigila sul paesaggio, perché lui è il guardiano dei
cambiamenti:
 
Armenia! Culla della mia anima, sono malato e faccio
sogni terribili,
L’oscurità lentamente, come un peso caldo si cala sotto
il mio cuore,
L’anima offesa fugge e posa la testa sui cuscini del
paesaggio,
E finché sul tuo chiaro cielo azzurro, si posano le nuvole,
Dove non v’è luce, solo sottili fuochi gialli, –  all’insonne
si chiudono i poveri occhi,
E si addormenta nell'oscurità.