Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Szabó Magda: Storia antiquata (Régimódi történet Olasz nyelven)

Szabó Magda portréja

Régimódi történet (Magyar)

Ez a könyv azért íródott, mert hát esztendővel ezelőtt egy régiségkereskedésben megvettem egy arasznyi, széles szájú, kék porcelán kannát, amelyen lótuszok között két Hattyú tollászkodott.
Nem volt szükségem semmiféle kannára, legkevésbé olyanra, amelye hattyúk merengenek. Rögtön megbántam, ahogy megvettem, már a csomagolóban. Otthon be se tettem a porcelánok közé, egy darabig azzal a gondolattal játszottam, elajándékozom, van olyan barátunk, aki gyűjti a szecesszió jellegzetes alkotásait. Végül nem adtam oda senkinek, de a konyhába degradáltam. Vidéki gyanakvásom több évtizedes a fővárosban való tartózkodás után sem enyhült, nálunk mindig megtöltött petróleumlámpa és gyertyák várják az esetleges áramzavart, s különböző célokra tárolt vízzel iparkodom kivédeni az olykor valóban bekövetkező vízhiányt. Van egy mindig megtöltött piros kancsóm a leanderek locsolására, egy műanyag vödrünk főzésre, mosdóvíznek, a hattyús porcelán kannát azzal a gondolattal csorgattam tele, ebből főzök majd teát, kávét. Időnként használtam is. Ritkán. Ritkán van baj a vízszolgáltatással. Nemigen törődtem a kannával, de mikor egyszer észrevettem, hogy valaki elmozdította onnan, ahová állívottam, és nem látom, indokolatlanul ingerült lettem, visszaraktam a helyére.
Ezekben az években nemegyszer kaptam rajta magam azon, hogy olyasmit csinálok, ami nem jellemző rám – sőt. Újévi és névnapi jókívánságokat küldtem olyan családtagoknak, akiknek még kislánykoromban megmagyaráztam, többek közt azért vágyom olyan hevesen független kenyérkereső lenni, hogy vége legyen a szüleim megkívánta értelmetlen körbeköszöntgetésnek, réges-rég halálra ítélt barátságokat támasztottam fel, s ezen legalább annyira megdöbbentem, mint az érdekeltek, akikre egyszer csak úgy kezeltem mosolyogni, mintha mi se történt volna tíz-húsz-harminc-negyven év alatt. Rokonaim száma riasztóan megnőtt, író-olvasó találkozókat vállaltam nehezen megközelíthető vidékeken, mert hirtelen kíváncsi lettem rá, apám-anyám merre született, eljártam temetésekre, gyászmisékre, keresztelni, érintkezési köröm kitágult, elfogadtam azelőtt mindig visszautasított meghívásokat, voltam házassági tanú, az egyik rokon lány Mátyás-templombeli esküvője után, a családi fogadáson, ahol megszámlálhatatlanul sokan voltunk, jókedvű halként úsztam a vendégek óceánjában, akiket mind ismertem a saját világrajövetelem vagy az illető születése óta, s akik közül – tapintatosan – senki sem kérdezte meg, miféle közegben tartózkodtam a gyerekkorom és az aznap közti időszakban, hogy mindeddig nem láttak, s ugyan mi bírt rá, hogy egyszer csak visszatérjek. Megváltozott lényem legdöbbenetesebb új vonása az az érdeklődés volt, amellyel – számára is váratlanul – nálam csaknem tíz évvel idősebb testvérem felé fordultam. Ha találkoztunk, ha együtt lehettünk, majdnem riasztó látványt nyújtottunk a kívülállóknak, mert röhögtünk, tomboltunk, soha nem hallottt dalokat bömböltünk egy képzeletbeli gitár kísérete mellett, s az egymást elvesztett, majd újra megtalált fivér-nővér félpénz-ismertetőjeleként titokzatos szavakat illesztettünk egymás mellé, értelmes hangrendű, mégis érthetetlen fogalmakat.
Egyszer, mikor felugrott hozzánk, a szokottnál is kevesebb ideje volt, míg a teát készítettem, kijött velem a konyhába, hogy addig is beszélgethessünk. Mindig mulattatta a minden négyzetcentiméterén beépített, csepp helyiség, csodálkozott, hogy lehet főzni benne. Háttal álltam neki, így érzékeltem, hogy mozdul, felemel valamit; a teásdoboz volt a közelében, gondoltam, azt nézi meg. De mikor megfordultam, a hattyús kannát láttam a kezében, óvatosan megfordította, hogy ki ne loccsanjon belőle a víz.
– Hol a ragasztás? – kérdezte a fivérem.
Rábámultam. Ha új játékot talált ki, nem ismertem a szabályait.
– Megáll az ész – mondta. – Pesten csinálták? Semmi nyoma, hogy eltört.
– Ez? – kérdeztem. – Vadonatúj. Már amilyen vadonatúj tárgyak a BÁV-ban vannak. Honnan szeded, hogy törött? Most vettem, nincs egy éve.
– Menj a csodába – szólt rám majdnem haraggal. – Hiszen én törtem el.
És ment be a szobába, vitte a kannát, én meg utána a teával, és míg betöltöttem, még mindig az volt az érzésem: játszik. Csak amikor már az asztalhoz ültünk, s ő elmagyarázta a többieknek, hol állott nálunk a Szent Anna utcai lakásban ez a kanna, amelyet ő gyerekkorunkban eltört, de amelyet valaki mesterien összeragasztott, értettem meg, hogy szó sincs semmiféle játékról, éppen csak nem erről a kannáról beszél, hanem a hasonmásáról, aminek abban a korban, amikor gyártották, ezer meg ezer testvére lehetett. A Szent Anna utcai lakásban volt egy hattyús kannánk, ő eltörte, kidobták, elfelejtettük, elfelejtettem. Én bizonyos, hogy igen. Az a valaki, aki újévi üdvözleteket ír újabban, esküvőre jár, konfirmációra, rekviemre, összekeresgéli a rokonait, vizitel, vendéget hív, az az idegen, az nem. Az emlékezett erre a kannára, ami csalás, káprázat, nem igaz, nem azonos azzal, ami valaha eltörött, és az ő otthonában állt, de: valahol persze mégiscsak azonos, hát meg kell venni, haza kell hozni, mert ott kell lennie, ahol ő él, az ő közelében.



KiadóMagvető és Szépirodalmi Könyvkiadó
Az idézet forrása11-14

Storia antiquata (Olasz)

Questo libro fu scritto, perché anni fa, in una bottega di
antiquariato comprai una brocca azzurra di porcellana,
alta una spanna, di bocca larga, con sopra due cigni, che
si stavano spollinando.
Non avevo bisogno di alcuna brocca, meno che mai con
due cigni trasognanti. Mi sono pentita all’istante per
averla comprata, già quando la stavano impacchettando.
A casa non la misi neppure tra le porcellane, per un po’
mi dilettai con il pensiero di regalarla via, abbiamo degli
amici, che collezionano oggetti tipici in stile secessionistico.
Alla fine non la regalai a nessuno, ma la relegai in cucina.
Il mio sospetto paesano non s’era attenuato neppure
dopo svariati decenni di permanenza nella capitale, da
noi lampade di petrolio riempite e candele son sempre
pronte per un’eventuale interruzione della rete elettrica,
e con, per vari scopi immagazzinata acqua, provo ad
evitare la mancanza, che ogni tanto si verifica per davvero.
Ho una caraffa rossa sempre riempita per l’irrigazione
dei leandri, un secchio di plastica per cucinare, per lavarci,
la brocca con i cigni, riempita con l’intenzione di usarla
come acqua per il tè e per il caffè.
Di tanto in tanto l’avevo pure adoperata. Raramente.
Raramente capita d’avere problemi con l’erogazione
dell’acqua. Della brocca non me ne curai più di tanto,
ma quando mi accorsi, che qualcuno l’aveva spostata
di là, dove avevo posata, non vedendola, mi irritai
irragionevolmente, e la rimisi al posto suo.
In questi anni mi son sorpresa non una volta di fare delle
cose, che non erano tipiche da me – anzi. Spedito auguri
di Buon Anno e di onomastico ai componenti della mia
famiglia, ai quali, sin da bambina, avevo spiegato, che,
tra le altre cose, desidero vivamente essere indipendente,
per porre fine al, per me insensata, ma dai miei genitori
pretesa usanza, di inviare saluti a tutti quanti, avevo
resuscitato amicizie da tempo condannate a morte, e
questo aveva stupito non solo me, ma anche tutti gli
interessati, ai quali avevo ricominciato a sorridere, come
se niente fosse successo nell’arco di trenta, quarant’anni.
Il numero dei miei parenti era cresciuto in modo allarmante,
avevo accettato degli incontri tra lettori – scrittori nei posti
difficilmente raggiungibili, perché all’improvviso m’è venuta
la curiosità di sapere dove son nati mia madre e mio padre,
son andata ai funerali, alle messe esequiali, ai battesimi,
la mia cerchia di contatti s’era allargata, avevo accettato
degli inviti prima sempre rifiutati, ho fatto da testimone alle
nozze, nella chiesa di San Matteo, a una ragazza parentale,
al ricevimento della mia famiglia, dove eravamo in un
numero incalcolabile, nuotavo allegramente come un pesce
nel oceano degli ospiti, i quali conoscevo sin da quando
son venuta al mondo o sin dalla loro nascita, e di loro –
con discrezione – nessuno m’ aveva chiesto in che tipo
d’ambiente mi fossi trovata nel tempo trascorso dalla mia
infanzia sino a quel giorno, e che per tutto questo tempo
non m’avevano veduto, e che cosa m’aveva convinta di
ripresentarmi di nuovo.  
La caratteristica più sbalorditiva del mio essere cambiato
era l’interessamento rivolto alla mia sorella – pure per lei
inaspettato -  da me quasi dieci anni più grande. Quando
c’incontravamo; se potevamo stare insieme, per gli estranei
eravamo quasi una visione allarmante, perché
sghignazzavamo, facevamo baldoria, urlavamo canzoni mai
sentite, accompagnandole con una chitarra immaginaria,
e come sorelle, che si son perse di vista e si son ritrovate,
come segno di riconoscimento componevamo parole
misteriose, di armonia vocalica, eppure di concetti
incomprensibili.
Una volta, che aveva fatto un salto su da noi, aveva meno
tempo del solito, è venuta con me in cucina, per poterci
scambiare due parole mentre io preparavo il tè. Trovava
spassosa la mia minuscola, s all’ultimo centimetro intasata
cucina, si meravigliava come si poteva in essa cucinare.
Ero in piedi con la schiena a lei rivolta, percepivo, che
s’era mossa, che alza qualcosa; era la scatola di tè nella
sua vicinanza, pensavo, starà guardando quella. Ma quando
mi girai, tra le sue mani vidi la brocca con i cigni, la girava
con circospezione per non riversare l’acqua contenuta
dentro.
 - Dov’è l’incollatura? – domandò mia sorella.
Sbarrai gli occhi. Se aveva inventato qualche gioco nuovo,
non conoscevo le sue regole.
- Che mi venga un colpo – disse. L’avevano fatto a Pest?
Della crepa non v’è nessuna traccia.
- Questa? – domandai. È nuova di zecca. Per quanto può
esser nuovo un oggetto che si trova in una casa d’asta e
crediti ipotecari.
Come ti viene in mente, ch’è rotta? L’avevo comprata di
recente, nemmeno un anno fa.
- Va a quel paese – mi rispose quasi arrabbiata. Ma se
l’avevo rotta io.
E s’avvio verso la stanza, portando la brocca con se, ed
io dietro con il tè, e finché finì a versarlo ebbi sempre la
sensazione, che stesse giocando. Solo quando ci sedemmo
al tavolo, e lei spiegò agli altri, dove fosse collocata questa
brocca nella nostra abitazione, in via Sant’ Anna, e che lei
l’aveva rotta, e qualche sconosciuto l’aveva incollata, solo
allora capì, che non si trattava di alcun gioco, che non
stava parlando di questa brocca, ma di un'altra uguale, che
a quel epoca quando veniva prodotta, poteva avere mille
e mille sorelle. Nella nostra abitazione in via Sant’Anna
avevamo una brocca con i cigni, lei l’aveva rotta, fu
buttata, l’avevamo dimenticata, l’avevo dimenticata. Io di
sicuro. Ma colui, che ultimamente spedisce auguri di Buon
Anno, che partecipa ai matrimoni, che si mette in contatto
con tutti i parenti, gli fa visita, invita ospiti, quell’estraneo,
sicuramente no.
Il ricordo di questa brocca, ch’è un inganno, illusione, un
falso, non corrisponde alla stessa, che un giorno s’era rotta,
e stava nella sua dimora, ma: da qualche parte comunque
è identica, bisognava comprarla, portarla a casa, perché è
là che deve stare, dove lei vive, nella sua vicinanza.
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap