Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Szabó Magda: Elegia (Elégia Olasz nyelven)

Szabó Magda portréja

Elégia (Magyar)

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet:
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű leheleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
 
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam utamat,
hogy a füled még rám fgyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
 
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://napverse.nolblog.hu

Elegia (Olasz)

So, che sei morto, ma non ci credo,
neppur oggi lo comprendo;
che un paio di sassi ti possono chiudere per sempre,
che la tua patria, la tua casa è sotto terra,
come potrei comprendere.
Sei arso per diciott’anni, tu minuto,
tu nel corpo esile impiantato amore:
come posso credere, che le tue fiamme si son spente,
è svanito il tuo afflato leggero?
Come posso credere, che la profondità aveva inghiottito
il battito accelerato del tuo cuore soave,
e se con la gola secca grido
il tuo nome innocente,
il tuo unico avere,
mai e mai più avrò una risposta.
Avevi camminato insieme a me, mai da solo,
or nella profondità ti sei nascosto.
Hai rinunciato a correre, all’acqua,
ai suoni che vibrano nel vento estivo,
al fruscio, alle nuvole verdi,
dì, in cambio cos’hai avuto?
 
Hai paura laggiù? Forse è per questo
che ti sei portato con te il mio sorriso,
e or siete in due sotto
il cespuglio agitato?
Tu, rintanante, m’hai ingannato, sei corso via,
come ti posso perdonare, per avermi lasciata sola,
incespicandomi sul selciato delle vecchie vie?
Rispondi, tu infedele, mi stai aspettando,
quando il mio destino irrequieto si sarà compiuto,
t’affretterai a venirmi incontro,
mi guiderai, tu luce leggiera?,
Dì, la vecchia casa, le viti d’oro
sono là, dove sei tu? È là, che s’è sprofondato
il paesaggio della gioventù?
Mi ascolti? Devo misurare i passi miei,
devo percorrere la mia strada, come
se sotto la terra umida
il tuo orecchio mi prestasse ancora attenzione?
Parla! Senti la mia voce, solo
non t’è permesso rispondere?
Ed io? Sentirò ancora la tua voce,
mi risponderà la tua lingua lesta?
A te paragono tutti, se
mi amano, come m’ami tu;
scorre il mese, e l’anno,
m’aggrappo ai miei poveri
ricordi, per non cadere.
 
Ricordati di me, per ritrovarmi
quando mi sorriderà la morte,
e sopra di me tremoleranno le foglie.
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap