Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Zelk Zoltán: Poesia occasionale (Alkalmi vers Olasz nyelven)

Zelk Zoltán portréja

Alkalmi vers (Magyar)

Ha olvasom a hírt,
hogy meghalt D., aki
minden nap rám köszönt a Váci úton,
ha olvasom a hírt,
hogy eltemették F.-et,
kit oly nagyon kifosztottak az évek,
hogy nem maradt már senkije, csupán
az emberiség volt az ismerőse,
aki, ha kávéját kiitta,
újsággal a kezében
az asztalomhoz ült,
megkérdezni, hogy én ugyan mit szólok,
merre fordulnak majd
a világ dolgai?
Bevallom én, ha röstellni való is,
nem rájuk gondolok,
nem a kézre, mely ha tört ívvel is,
de mozdult még, de kalapot emelt,
s nem a füstmarta, pergamantszínű
szóra, mely "Hogy vagy?", arcomba hajolt,
halálhírükre én ily régimódi,
sárgult gondokkal felelek csupán:
Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul
cellámban a magány…
s hogy: Holnap nem ül senki asztalomhoz,
a nyüzsgő utcán senki se köszönt,
csak bámulnak rám, iszonyodva nézik,
hogy látó szemmel, zsebrevágott kézzel
megyek köztük, és szörnyű fehér bottal
kopogtatom a szörnyű falakat…



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://dorysmay.lapunk.hu

Poesia occasionale (Olasz)

Se leggo la notizia,
che D. è morto, colui
che mi salutava sempre sul viale Vàci,
se leggo la notizia,
che F. è stato sepolto,
che dagli anni è stato tanto saccheggiato,
che non gli è rimasto più nessuno, solo
l’umanità era la sua conoscente,
chi, dopo aver bevuto il suo caffè,
tra le mani con il giornale
si sedeva al mio tavolo,
per domandarmi, cosa ne pensavo
dei fatti del mondo,
che piega avrebbero preso?
Lo ammetto, anche se mi dispiace,
non penso a loro,
non alla mano, che sebbene con un arco rotto
ma si muoveva ancora, si scappellava,
e non alla parola di color pergamena
rosa dal fumo, ch’è “Come stai?” mi si china in viso,
alla notizia della loro morte rispondo
solo con ingialliti problemi antiquati:
Si restringe la cella, si restringe, e s’allarga di continuo
la solitudine nella mia cella…
e che: Domani nessuno si siede alla mia tavola,
sulla via brulicante nessuno saluta,
mi fissano soltanto, guardano pieni d’orrore,
che passo tra di loro con gli occhi vedenti,
con la mano in tasca, e con un orribile bastone bianco
batto le orribili mura…
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap