Radnóti Miklós: Foamy sky (Tajtékos ég Angol nyelven)

Tajtékos égen ring a hold,

csodálkozom, hogy élek.

Szorgos halál kutatja ezt a kort

s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,

körülnéz, aztán elalél.

Micsoda ősz lapul mögöttem ujra

s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó

időben vérzett minden óra.

Nagy és sötétlő számokat

írkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is,

súlyosnak érzem a levegőt,

neszekkel teljes, langyos csönd ölel,

mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében,

lombját zúgatja mérgesen.

Lenyúl egy ág. Nyakonragad?

nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is

némán motoz hajamban és ijedten.

Feledni kellene, de én

soha még semmit sem feledtem.

A holdra tajték zúdúl, az égen

sötétzöld sávot von a méreg.

Cigarettát sodrok magamnak,

lassan, gondosan. Élek.

1940. június 8.

The moon sways on a foamy sky,

I am amazed that I live.

An overzealous death searches this age

and those it discovers are all so very pale.

At times the year looks around and shrieks,

looks around and then fades away.

What an autumn cowers behind me again

and what a winter, made dull by pain.

The forest bled and in the spinning

time blood flowed from every hour.

Large and looming numbers were

scribbled by the wind onto the snow.

I lived to see that and this,

the air feels heavy to me.

A war sound-filled silence hugs me

as before my nativity.

I stop here at the foot of a tree,

its crown swaying angrily.

A branch reaches down — to grab my neck?

I'm not a coward, nor am I weak,

just tired. I listen. And the frightened

branch explores my hair.

To forget would be best, but I have

never forgotten anything yet.

Foam pours over the moon and the poison

draws a dark green line on the horizon.

I roll myself a cigarette

slowly, carefully. I live.