Radnóti Miklós: Foaming sky (Tajtékos ég Angol nyelven)

Tajtékos égen ring a hold,

csodálkozom, hogy élek.

Szorgos halál kutatja ezt a kort

s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,

körülnéz, aztán elalél.

Micsoda ősz lapul mögöttem ujra

s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó

időben vérzett minden óra.

Nagy és sötétlő számokat

írkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is,

súlyosnak érzem a levegőt,

neszekkel teljes, langyos csönd ölel,

mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében,

lombját zúgatja mérgesen.

Lenyúl egy ág. Nyakonragad?

nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is

némán motoz hajamban és ijedten.

Feledni kellene, de én

soha még semmit sem feledtem.

A holdra tajték zúdúl, az égen

sötétzöld sávot von a méreg.

Cigarettát sodrok magamnak,

lassan, gondosan. Élek.

1940. június 8.

The moon is rocking on a foaming sky –

I am amazed I’m still alive.

Tenacious death is rummaging through our time,

its breath turns people ashen.

The year looks back from time to time and screams,

it looks appalled and faints.

What an autumn skulks behind me again,

and what a pain-dulled winter!

The woodland bled, and in the whirling time

each hour bled,

and in the snow,

the wind scrawled vast dark numbers.

I’ve lived to fathom this and that and find

the very air is weighty.

I’m held by a lukewarm silence

alive with tiny sounds – as before I was born.

Here I pause beneath a tree,

it creaks and rustles in rage.

A branch reaches down. To seize my throat?

I’m neither frail nor faint-hearted

just tired. I freeze. And likewise,

the branch frisks through my hair in nervous silence.

I should forget it. But I

have never yet forgotten anything.

The rushing foam engulfs the moon. A streak

of dark-green poison creeps across the sky.

I roll my cigarette, slowly

with care. I am alive.