Páskándi Géza: Mamma, ho inghiottito la fanfara dei pompieri (Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart Olasz nyelven)
Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart (Magyar)Mennyi zene a romlásban, uram!
Gyermekkoromban oltják a meszet, kender rohad, bugyborékol mocsár, s béka vartyog, mintha beleimben.
Ott hó gerince tompán roppan, majd cseperész, mintha kaparna valami cirmos valami ajtón - valamerre.
Ki az őrült, aki nem érzi, mennyi zene van a romlásban. Hogy' sustorog a halál fazekán - a változásban. Mennyi zene van a halálban. De máris nyár van. Kisvárosi romlás. Egy apró gyermek odafülel hasára: „Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart!" Mennyi zene, mennyi zene, s mikor lesz vége egyszer.
A gőzök fegyvertényei. A hamvadás fortélyai. A szüret rikoltásai.
Édesded must zsibolyog kád jászlában. Vén szőlőtőke zörren kopár gyászában.
Mennyi zene a romlásban, uram. Fekszem - recsegő ágyon, s mellkasomban pici vasutak, mákszemnyi váltókezelők, kávédaráló-mozdonyok indulnak valahova.
Mégsem valahova. Csak egy nádas felé, ahol fúj a szél, s már nem szabad-éhű farkasok, hanem táplált farkaskutyák vonítanak.
Mennyi zene a mellemben, uram.
Minek dómok kongásáért, dzsungel-dobok tamtamjáért messzebeli utazás, midőn itt a mellem táján közel s kicsiny a világ.
Kísértet-kastély. Szellemorgonái: öreg dohoknak dohogási, penész-lepkéknek suhogási, s micsoda baglyok huhogási! Mifene pán ugrál miféle sippal, Mily’ kacskaringós egy trombita tusakodik polippal?
Mennyi zene! Bordák redőnye mögül szól. Kint hallgatom: suhanc-fejem nem jut e drága mulatóba. Pedig enyém e zenekar, uram! Pedig én nyeltem le valamennyit! Jól emlékszem: a tűzoltóbandát legelébb, majd „száz vasutat, ezerét”, özvegy karót és deddel jászlat, vonító farkaskutyákat, sípoló kísértetet, mint Empedoklészt az Etna torka - tüzet, vizet, minden elemet én nyeltem le.
Hát ne csodálkozz, ha végül e banda melledből csak kifelé fújja. Világ tején szívta a kottát, s mint buborékot - most visszafújja.
|
Mamma, ho inghiottito la fanfara dei pompieri (Olasz)Signore, quanta decadenza nella musica!
Nella mia infanzia smorzano la calce, si putrefa la canapa, ribolle la palude, gracida la rana, come nelle mie budelle.
Là, il crinale di neve crocchia sordamente, poi gocciola, come se fosse il raspare di qualche gatto, su qualche porta da qualche parte.
Chi è il folle, colui, che non sente, quanta musica v’è nella decadenza, come sfrigola nel mutamento, sulla pentola - della morte. Quanta musica nella morte. Ed è già estate. Decadenza della cittadina. Un bimbo minuto origlia la propria pancia: “Mamma, ho inghiottito la fanfara dei pompieri.” Quanta musica, quanta musica. Giungerà mai alla fine?
Fatto d’arme dei vapori, l’astuzia dei incenerimento, le grida della vendemmia.
Mosto dolciastro brusisce nella vasca mangiatoia. Fruscia nel suo lutto brullo il vecchio cespite d’uva.
Signore, quanta decadenza nella musica. Giacio sul letto fragoroso, nella cassa toracica minuscole strade ferrate, deviatori minuti, la locomotiva – macinacaffé prendono il via.
Non in una derezione qualsiasi. Solo verso un canneto, dove tira il vento, dove non lupi liberi e affamat ma cani lupo pasciuti ululano.
Signore, quanta musica nel mio petto.
A che pro il viaggio per terre lontane, per sentire il campanile del duomo, il tam – tam dei tamburi nella giungla, quando qui nei paraggi del mio petto, è vicino e piccolo, il mondo.
Castello – fantasma. Organi dello spirito: del fragore del vecchio tanfo, del fruscio delle megere, del gufare dei gufi! Qual Pan saltella e con qual fischietto, Com’è tortuosa la tromba, lotta con la piovra?
Musica celestiale! Filtra atraverso la tapparella. L’ascolto fuori: la mia testa – imberbe, non ha accesso ai locali dispendiosi. Eppure, signore, l’orchestra è mia! Son io, che li ho inghiottiti tutti quanti! Ricordo bene: per primo la fanfara dei pompieri, poi “ cento, mille ferrovie,” il palo solitario, la mangitoia col bimbo, cani lupi ululanti, fantasmi fischianti, come fa la gola del Etna con Empedocle, fuoco, acqua, tutti gli elementi li ho inghiottiti io.
Perciò non ti stupire, se la fanfara dal petto tuo verso infuori suona. Attinta la musica in cima al mondo, e ora come bolle – le soffia indietro.
|