Bartók Béla: Cantata profana (Cantata profana Német nyelven)
|
|
Cantata profana (Magyar)A kilenc csodaszarvas
Volt egy öregapó, Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia, Testéből sarjadzott Szép szál kilenc fia. Nem nevelte őket Semmi mesterségre, Szántásra-vetésre, Ménesterelésre, Csordaterelésre; Hanem csak nevelte Hegyet-völgyet járni, Szarvasra vadászni.
Az erdőket járta, hej-haj! És vadra vadászott, hej! Kilenc szép szál fiú. A vadra vadásztak; Annyit barangoltak, És addig vadásztak, Addig-addig, mígnem Szép hídra találtak, Csodaszarvasnyomra. Addig nyomozgattak, Utat tévesztettek, Erdő sűrűjében Szarvasokká lettek; Karcsú szarvasokká váltak Erdő sűrűjében.
Hej, de az ő édes apjok Várással nem győzte, Fogta a puskáját, Elindult keresni Kilenc szép szál fiát. Reátalált a szép hídra, Hídnál csodaszarvasnyomra; Szarvasnyom után elindult, El is jutott hűs forráshoz, Hűs forrásnál szarvasokhoz, Féltérdre ereszkedett, Hej, egyre rá is célzott.
De a legnagyobbik szarvas - Jaj, a legkedvesebb fiú - Szóval imígy felfelele: "Kedves édes apánk, Ránk te sose célozz! Mert téged mi tűzünk A szarvunk hegyére, És úgy hajigálunk Téged rétről rétre, Téged kőről kőre, Téged hegyről-hegyre, S téged hozzávágunk Éles kősziklához: Ízzé-porrá zúzódsz Kedves édes apánk!
Az ő édes apjok Hozzájuk így szólott, És híva hívta, És őket hívó szóval hívta: "Édes szeretteim, Kedves gyermekeim, Gyertek, gyertek haza, Gyertek vélem haza, Jó anyátok vár már! Jöjjetek ti vélem A jó anyátokhoz, A ti jó anyátok Várva vár magához. A fáklyák már égnek, Az asztal is készen, A serlegek töltve, Az asztalon serleg, Anyátok kesereg; - Serleg teli borral, Jó anyátok gonddal. A fáklyák már égnek, Az asztal is készen, A serlegek töltve..."
A legnagyobb szarvas, - Legkedvesebb fiú - Szóval felfelelvén Hozzá imígy szóla: "Kedves édes apánk, Te csak eredj haza A mi édes jó anyánkhoz! De mi nem megyünk! De mi nem megyünk! Mert a mi szarvunk Ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe; A mi karcsú testünk Gúnyában nem járhat, Csak járhat az lombok közt; Karcsú lábunk nem lép Tűzhely hamujába, Csak puha avarba; A mi szájunk többé Nem iszik pohárból, Csak hűvös forrásból."
Volt egy öregapó, Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia, Nem nevelte őket Semmi mesterségre, Csak erdőket járni, Csak vadat vadászni, És addig-addig Vadászgattak, addig: Szarvassá változtak Ott a nagy erdőben. És az ő szarvuk Ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe; A karcsú testük Gúnyában nem járhat, Csak járhat az lombok közt; A lábuk nem lép Tűzhely hamujába, Csak a puha avarba; A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból.
A szöveggel kapcsolatban: http://www.jgytf.u-szeged.hu/~vass/vportrea.htm Szerzője eredeti terve szerint egy trilógia első része, amely a Kárpát-medence népeinek folklór- és álomvilágára épült volna. Bartók többször megfogalmazott vezéreszméjét, a népek testvérré válását akarta ezen koncepció szerint megfogalmazni. Nem tudjuk pontosan, három, vagy négy részből állt volna ez a sorozat. Az azonban egyértelmű, hogy az egyes művek a Duna menti népek parasztzenéjéből merítettek volna, s így az egész nagyszabású mű Bartók sokszor kifejtett alapeszméjét, a közép-keleteurópai országok egymásrautaltságát hirdette volna. A nagy tervből csak az első rész valósult meg a pogány karácsonyi mondakör román népi szövege alapján, Bartók fordításában: a természeti világ tisztaságát áhító, társadalomból kilépő, menekülő fiúkból lett csodaszarvasok meséje. A Cantata profana a benne eszményként emlegetett „tiszta forrás” szellemében zeneileg is kristályosan tiszta kompozíció. Szerkezeti és műfaji értelemben Johann Sebastian Bach kantátái állnak háttérben mintaként, viszont zenei nyelvében Bartók egész életművének alapelemei fedezhetők fel klasszikusan tökéletes, csiszolt formában. Az ihletet adó verseket, ún. kolindákat Bartók maga gyűjtötte még az első világháború előtt Idicel és Urusiu de Sus községekben.
|
Cantata profana (Német)Die Zauberhirsche
Wunder hört ihr sagen Von dem alten Manne, Der neun Söhne hatt’ im Haus, Blut von eignen Blute, Edlem Stamm entsprossen. Doch er lehrt sie nimmer Handwerk auszuüben, Säen nicht, noch pflügen, Pferde wachsam hüten, Herde wachsam hüten; Lehrt sie nichts als dieses: Berg und Tal durchstreifen, Hirsche aufzuspüren.
Hei-ho! Weit, in dunklen Wäldern Wie jagten die Kühnen, hei, All die neun stolz-edlen Brüder! Sie jagten im Walde, Sie irrten im Walde; Sie jagten, sie irrten So lange, bis sie dort Sah’n dem Waldstag nah Der Zauberhirsche Spuren. Irrten immer weiter Irrten wegverloren: Tief im Walde sind Zu Hirschen sie verwandelt; Seht, zu schlanken Hirschen Dort mitten in dem Walde.
Lange harrt der Alte Lang harrt er und harrt vergeblich Nimmt dann sein Gewehr und Geht die Neun zu suchen. Bald fand er den Steg im Walde Fand darauf, dem Waldsteg nahe Auch der Zauberhirsche Spuren, Kam zu einer klaren Quelle Sah am Quell die Hirsche stehen Hei, warf er sich auf’s Knie, Legte auf das Wild an, Zielte auf das Größte.
Weh! Den größten hört er rufen Weh! Den Lieblingssohn Mit Menschenstimme rufen: »Liebster, guter Vater, Ziel nicht auf deine Söhne! Denn grausam durchbohren Deinen Leib die Geweihe, Und schleudern dich erbarmungslos Von Wald zu Walde, Und vom Fels zu Felsen Und vom Berg zu Berge Zerschmettern deinen Leib An Stein und Stamm Ach, im Sturz versplittern, Zersplittern deine Glieder.
Doch der alte Vater Sprach zu ihnen flehend, Flehend zu ihnen: »Meine Herzenskinder, Meine lieben Söhne, Kommt mit mir, o folgt mir Heim zur guten Mutter. Die Mutter warte, Kommt mit mir nun alle Kommt zu hause Zu eurer Mutter! Wisst ihr, ach wie bang euch Die Mutter erwartet? Schon leuchten die Fackeln, Gedeckt schon die Tafel, Gefüllt schon die Becher. Gefüllt die Becher stehen, Mutter harrt in Tränen, Die Becher voll Weine, Die Mutter voll Leide. Schon leuchten die Fackeln Gedeckt schon die Tafel, Die Becher voll Weine ...«
Doch da sprach der Größte, Der sein Liebling gewesen, Sprach mit fester Stimme, Sprach mit fester Stimme, Sprach mit lauten Worten: »Lieber, guter Vater, Geh nur heim zur Mutter, Doch wir gehen nicht! Wir gehen nimmer mit: Denn unser Geweih Die Türe fasst’s nicht mehr, Es findet wohl im Wald nur Raum; Unser schlanker Körper Mag nicht Kleider tragen Schmiegt sich nur ans grüne Laub; Unser leichter Fuß tritt Nicht des Herdes Asche Tritt nur des Waldes Moos; Unser Mund leert nie mehr Eure vollen Becher, Trinkt nur aus kaltem Quell.«
Wunder ward euch kund heut’ Von dem alten Manne, Der neun Söhne hatt’ im Haus. Doch er lehrt’ sie nimmer Handwerk auszuüben, Nur Wälder durchirren Nur Wild aufzutreiben. Und sie jagten Tag lang, Nacht lang durch die Wälder: Haben zu Hirschen sich Verwandelt tief im Wald. Und ihr Geweihe, nicht Fasst es mehr die Tür, es Findet wohl im Wald nur Raum; Ihr schlanker Körper Mag nicht Kleider tragen; Schmiegt sich nur an Ast und Laub; Ihr leichter Fuß tritt Nicht des Herdes Asche, Tritt allein des Waldes Moos; Und auch ihr Mund wird Nie mehr Becher leeren, Trinkt nur aus klarem Quell.
|
