kiváncsian kukucskált az ódon
tölgyek lombjai között Goethe úr házára
aki ezidő tájt itta reggeli kávéját
kávé után leült szivarozni
s a füst
rejtekében
varázslatos mondatokat váltott Fausttal
egyetlen igaz barátjával
de ma már alig látott
az utóbbi években különös betegség kinozta
a tárgyakból vakitó fény szivárgott
a szemhéjára
izzó kvarc és homokszemcséket fújt a szél
velem ő semmiről de tényleg semmiről
igy nem tudna beszélni
gondolta irigyen
miközben bal zsebéből apró márványdarabot
vett elő és rálehelt
Mondd Empedokles
milyennek látsz te engem
mint a vőlegényt
felelte a kisöreg
fekete öltönyén jázmincsokor
kezében hajlékony ecsettel a halott
mennyasszony szemöldökére és szempilláira
ezüstös vizsugárt kever
tévedsz Empedokles
szorgalmas ujjak selyemkesztyűt
horgolnak a csontváz kezére s a síró csecsemőnek
arannyal diszitik fülét
de mind hiába
egy szeles napon e játékokkal megpakolva
szállni
kezdünk lefelé
mint a füst sötét palackban
mint az ifjú krétai ki a halálos szarvak fölött
elhibázta a táncot
cellámban nehéz ólomtükrök forognak
borotvafényük
fölmetszi virágaim zöld ütőerét
Fölöttem
a csatornák szennyes falán
az utolsó titkosírás
a balsors apró szálkás betűi sorakoznak
olvasatlanul
