Demény Ottó: Il mio ricordo più nitido (Legtisztább emlékem Olasz nyelven)

Legtisztább emlékem - a nap!
Az ablak üvegén, diófa barna lombján,
szemem elé tett piros kezemen
áthatolt éles sugara.
Ragyogott a salátaágyás
puhazöld rongyai fölött.
Harciasan megvillogtatta
virágaidat - okkersárga tök.
Elbújt a felhők foszlánya mögé
s előbukkanván, elébb szinezüst
csipkét varázsolt szürke fodraikra.
Tűzében lebegett az egres rozsdás bokra
és a meszelt ól szikrázott fehéren.
A nap! Örök és legtisztább emlékem
e hajdani s gyönyörü életemből,
amikor még boldogtalan se boldog
nem voltam és nem is akartam lenni.
Csak feküdtem a gazban s a fény ömlött
tárt mellemre, karomra, homlokomra,
s csak anyámat szerettem, aki reggel
dolgozni ment s estig haza se tért,
de otthagyta kárpótlásul a fényt
s a kredencben a szikkadt kenyeret.

Il mio ricordo più nitido – il sole!
Il suo raggio potente trapassava
il vetro della finestra, la fronda bruna del noce,
la mia mano rossa, posta davanti gli occhi.
Brillava sulle morbide foglie
dell’insalata verde nell’aiuola.
Rifletteva bellicosamente i fiori
color ocra della zucca.
Si nascondeva dietro i lembi delle nuvole
e spuntando, dipingeva le loro balze grigie
con merletti di argento puro.
Nel suo fuoco ardeva il cespuglio rugginoso del
ribes e il porcile scialbato sfolgorava di bianco.
Il sole! L’eterno e più nitido ricordo
della mia bellissima vita di una volta,
quando non ero, né aspiravo ancora
a diventare felice o infelice.
Stavo disteso in mezzo l’erbaccia, la luce
inondava il mio petto, le braccia, la fronte,
volevo bene solo a mia madre, che al mattino
se ne andava a lavorare e non tornava sino la sera,
ma come ricompensa mi aveva lasciata la luce
e un pezzo di pane raffermo, nella credenza.