Beton-fák ágain
Neon-madarak lobogtatják
Üvegszárnyukat.
Kockakővel sebzett utcák
Kúsznak a zaj-rengetegben,
Piszkos por-csuhájukat fújja a szél.
Itt élek én. Eget-hasogató csörömpölés
a párnám, nem tudok aludni,
visszatérek útjaimra, árnyak
vonulnak előttem rángó szájakkal:
az idő vas-szögeit rágják.
Kőbe temetkezem szívem gyökeréig.
Mellemen hömpölyög szúrós fényeivel
az éjszaka, üvegszárnyukkal verdesik szemem
a neon-madarak, beton-fák ágaira
kötözöm sorsom.
Szomorú vagyok:
az arcok összegyűjtött mosolyából
és a szemek mélyén lapuló szeretetből
még nem fontam virág-csokrot,
egy Embernek, aki csillag-tűzben égő
szívével megvilágítja a várost!
