Quasimodo, Salvatore: Talán a szív (Forse il Cuore Magyar nyelven)

Sprofonderà l'odore acre dei tigli

nella notte di pioggia. Sarà vano

il tempo della gioia, la sua furia,

quel suo morso di fulmine che schianta.

Rimane appena aperta l'indolenza,

il ricordo d'un gesto, d'una sillaba,

ma come d'un volo lento d'uccelli

fra vapori di nebbia. E ancora attendi,

non so che cosa, mia sperduta: forse

un'ora che decida, che richiami

il principio o la fine: uguale sorte,

ormai. Qui nero il fumo degli incendi

secca ancora la gola. Se lo puoi,

dimentica quel sapore di zolfo

e la paura. Le parole ci stancano,

risalgono da un'acqua lapidata;

forse il cuore ci resta, forse il cuore...

A hársak csípős illata elmerül

az esős éjszakában. Hiábavaló lesz

az öröm korszaka, viharos kitörése:

villámharapása szétporlik, mint a víz.

Alig marad leplezetlen a fásultság,

egy kézmozdulat, egy szótag emléke,

de csak mint a madár lassú röpte

a köd párái között. És vársz még,

nem tudod mit, eltévedt kedvesem; talán

egy órát, mely döntsön, hogy visszahívd

a kezdetet vagy a véget: egyenlő sorsát

immár mindannyiunknak. Itt tűzvészek füstje feketén

kaparja még a torkot. Ha tudod,

felejtsd el ezt a kén-ízt, felejtsd el

a félelmet. A szavak fárasztanak,

köd-medrű vízből másznak elő;

talán a szív marad meg, talán csak a szív.