Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Pascoli, Giovanni: A vasderes kanca (La cavalla storna Magyar nyelven)

Pascoli, Giovanni portréja

La cavalla storna (Olasz)

Nella Torre il silenzio era già alto.

Sussurravano i pioppi del Rio Salto.

 

I cavalli normanni alle lor poste

frangean la biada con rumor di croste.

 

Là in fondo la cavalla era, selvaggia,

nata tra i pini su la salsa spiaggia;

 

che nelle froge avea del mar gli spruzzi

ancora, e gli urli negli orecchi aguzzi.

 

Con su la greppia un gomito, da essa

era mia madre; e le dicea sommessa:

 

« O cavallina, cavallina storna,

che portavi colui che non ritorna;

 

tu capivi il suo cenno ed il suo detto!

Egli ha lasciato un figlio giovinetto;

 

il primo d'otto tra miei figli e figlie;

e la sua mano non tocco' mai briglie.

 

Tu che ti senti ai fianchi l'uragano,

tu dai retta alla sua piccola mano.

 

Tu c'hai nel cuore la marina brulla,

tu dai retta alla sua voce fanciulla».

 

La cavalla volgea la scarna testa

verso mia madre, che dicea più mesta:

 

« O cavallina, cavallina storna,

che portavi colui che non ritorna;

 

lo so, lo so, che tu l'amavi forte!

Con lui c'eri tu sola e la sua morte

 

O nata in selve tra l'ondate e il vento,

tu tenesti nel cuore il tuo spavento;

 

sentendo lasso nella bocca il morso,

nel cuor veloce tu premesti il corso:

 

adagio seguitasti la tua via,

perché facesse in pace l'agonia . . . »

 

La scarna lunga testa era daccanto

al dolce viso di mia madre in pianto.

 

«O cavallina, cavallina storna,

che portavi colui che non ritorna;

 

oh! due parole egli dove' pur dire!

E tu capisci, ma non sai ridire.

 

Tu con le briglie sciolte tra le zampe,

con dentro gli occhi il fuoco delle vampe,

 

con negli orecchi l'eco degli scoppi,

seguitasti la via tra gli alti pioppi:

 

lo riportavi tra il morir del sole,

perché udissimo noi le sue parole».

 

Stava attenta la lunga testa fiera.

Mia madre l'abbraccio' su la criniera.

 

« O cavallina, cavallina storna,

portavi a casa sua chi non ritorna!

 

a me, chi non ritornerà più mai!

Tu fosti buona . . . Ma parlar non sai!

 

Tu non sai, poverina; altri non osa.

Oh! ma tu devi dirmi una una cosa!

 

Tu l'hai veduto l'uomo che l'uccise:

esso t'è qui nelle pupille fise.

 

Chi fu? Chi è? Ti voglio dire un nome.

E tu fa cenno. Dio t'insegni, come».

 

Ora, i cavalli non frangean la biada:

dormian sognando il bianco della strada.

 

La paglia non battean con l'unghie vuote:

dormian sognando il rullo delle ruote.

 

Mia madre alzò nel gran silenzio un dito:

disse un nome . . . Sonò alto un nitrito.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://digilander.libero.it/interactivearchive

A vasderes kanca (Magyar)

Torréban csönd volt, s a csönd mélye éji.

Susogtak Rio Salto jegenyéi.

 

A normann mének jászlaikhoz kötve.

Foguk - mint kérget - az abrakot törte.

 

Állt egy szilaj ló hátul a sötétben,

fenyvek között nőtt, messzi partvidéken,

 

orrában tenger habja volt a tajték,

fülében ott zúgott a vad vihar még.

 

Rátámaszkodva gyakran a karám

falára, halkan becézte anyám:

 

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,

elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,

 

ismerted szavát, mozdulatait,

szeresd fiát, ki most kamaszodik,

 

nyolc gyermekem közt, tudod, ő az első,

kicsiny kezében sose volt még gyeplő,

 

viharvillámot érez még a törzsed -

légy engedelmes mégis egy kölyöknek,

 

szívedben még a tenger zúg, dalol,

de halld, ha vékony gyerekhangja szól."

 

Keskeny fejét a kanca felvetette,

anyámra nézett, ki csak mondta egyre:

 

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,

elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,

 

jól tudom, néked mennyire volt drága!

Csupán te voltál véle és halála.

 

Kinek szülőid hullám és a szélvész:

szívedbe zárva nyomtad el a félést,

 

mikor érezted, hogy lazul a zabla:

dobogó szívvel vágtád visszatartva

 

lassan, lépésben ballagtál, vigyázva,

hogy csöndes légyen gazdád haldoklása…"

 

S a hosszúkás fej szelíden pihent meg

anyámnak édes, könnyes arca mellett.

 

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,

elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,

 

csupán csak két szót kellett, hogy kiejtsen,

jaj, de te vissza nem adhatsz egyet sem!

 

Lazult gyeplővel, mely patádhoz hullott,

szemedben tűzzel, mit a lövés gyújtott,

 

s a dörrenéssel füledben csak hoztad,

sötét útján a jegenyesoroknak

 

hazahoztad őt, késő alkonyórán,

hogy még utolsó szavát meghallom tán."

 

Fejét feltartva figyelt már a kanca,

sörényét anyám meg-megsimogatta.

 

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,

elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,

 

szeretsz, tudom. Az ember ezt megérzi.

S tudom, hogy jó vagy. De nem tudsz beszélni!

 

Nem tudsz, szegényke, mások meg nem mernek,

így mégis néked, néked kell feledned!

 

Láttad a gyilkost, ki megölte párom,

őrzöd a képét ott, a pupilládon.

 

Ki volt? Ki az? Én csak egy nevet kérdek

s felelni Isten tanítson meg téged!"

 

Nem abrakoltak már a büszke mének,

álmukban messzi országút fehérlett,

 

patáikkal az almon nem dobogtak,

álmukban égi kerekek forogtak.

 

Anyámnak ujja figyelemre intett.

Mondott egy nevet - s a ló felnyerített!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irodalom.elte.hu/ezredveg/0803/08032.html

Kapcsolódó videók


minimap